Tegnap délután kimenőm volt. No, azért mégis csak kényszerkimenő, vagy kényszerpihenő volt az a bizonyos. Mert több hetes ápolási periódus után, végül engem is ledöntött a lábamról az influenza. Fájt a fejem, a végtagjaim, megemelkedett a testhőm. Ramaty volt a közérzetem.
Persze, ezzel együtt elvégeztem minden itthoni teendőt. Bevásároltam, ebédet főztem, teregettem, hajtogattam, elfáradtam. Kora délután eldőltem a kanapén. Csak a kisebb volt itthon, a többiek másfele, máshol. A reggeli ébredés óta vágytam arra, hogy ledőljek, és annyira jó volt elheverni a takaró alatt! Hevertem, semmit tettem és most még csak gondolat sem fészkelte be magát a fejembe. Melegedtem a saját lázamban, és csúsztam egy nyálcsorgatós szendergés felé. Talán, valamit álmodtam is. Egészen addig a kurjantásig.
– Sziasztok! – érkezett haza a fiam.
– Hello. – motyogtam félájultam.
No, hát itt ért véget a kimenő, még ha ‘kényszeres’ volt is.
Pedig, kell a nőnek a kimenő, ami olyan, mint az élet sója! Emlékszem december táján a konyhában álltam, mosogattam vacsora után. Valamelyik gyerek odajött és kért tőlem valamit. Nem nagy dolgot. De akkor és ott elbőgtem magam. Azt hiszem, mindegy lett volna, hogy ki, mit kér. Alkalmatlan voltam bármire. Kimerült, elcsigázott. Egy gép, aki végzi a dolgát. A feladatait, egyiket a másik után – lemerült akkumulátorral. Talán, teát kért a gyerek és máris csorgott a könny az arcomon. Game over! A sírós patakot a habos kézfejemmel törölgettem. A férjemre néztem.
– Semmi baj. – szóltam. – Mindjárt összeszedem magam. – folytattam.
Fogtam a szivacsot, folyt a víz, és a fejemben újra hallottam, amit az imént mondtam: Mindjárt összeszedem magam. És akkor hangosan kimondtam magam elé:
– De hát a fenébe, nem tudom összeszedni magam! Nincs miből összeszedni magam! Most itt a vége! Elfogyott a muníció! Nincs töltény, nincs töltés! Most ez van. Könnycsorgatás!
Jó volt kimondani és fontos volt kimondani! Itt a vége az erőmnek – legalább is pillanatnyilag. Lásd be, nem végtelen! Ember vagy. Most épp erőtlen, törékeny, töltetlen és kizsigerelt.
Akkor már hetek óta éreztem, hogy fogy belőlem az élet. Minden nappal egyre kevesebb maradt. Tudtam, hogy nagyon kell a szünet, a fizikai pihenés és a szellem, meg a lélek töltése. De nem sikerült találni rá időt. Pedig, szándék az volt. De egy (gyerek)betegség, majd később egy másik, áthúzta a számításokat. És a kimenő tolódott napról napra. Én pedig igyekeztem szakaszolni. Csak még ezt a napot nyomd végig! Csak még ezt a hetet, csak ameddig azt leadod, addig bírd! De túltoltam és bőgtem, csorgott a könny az arcomon. Automata voltam, akit csak a huzalok visznek a végkimerülésig.
Sírós este ide, sírós este oda, a következő napokban sem kaptam meg azt a várva várt kimenőt. Valahogy még toltam fegyelmezetten, ameddig muszáj volt. Azután meggyógyult a nagyobb, majd a kisebb is, végül befejeztem azt, meg le is adtam emezt, amire vártak. Kialakult egy feladat nélküli fél nap. Akkor vettem magamnak egy igazi, téli futónadrágot. Drágát! Meg egy felsőt is. Izgatott voltam, mint egy gyerek, aki titkot les ki. Futni mentem. Háhá! Nem fáztam végre! Pedig, igazán fázós vagyok! Hiszen évek óta futok, de késő ősztől tavaszig bottal sem lehet kiverni terepre. Amióta nadrágom van keményen edzek és most már nem csak úgy cél nélkül.
Célom van. Fejlődni távban, időben. Reggelente elviszem a kisebbet iskolába és onnan spuri tovább. Nem feszülök rá, hetente annyiszor edzek, ahányszor lehetséges, amennyit a munka enged, vagy amennyit bír a fizikai állapotom. Sokat kapok a reggeli kimenőktől. Büszke vagyok és elégedett. Az első versenyemre készülök. Izgatott leszek a rajtvonalnál és boldog, amikor átszakítom a célszalagot.
