Már 5 órája ma van. Lassan kibotorkálok a konyhába, kávéval öntök magamba életet. Mosakodás után elkezdem magamra pakolni a rétegeket. Sikerül megtalálni az egyensúlyt, majdnem mindent magamra vettem a szekrényből, de még tudok mozogni. Izgatottságom segít átlendülni az elindulás nehézségein. Hosszú nap lesz a mai. Ölni megyek!
Anyuval ellenőrizzük a muníciót, majd beszállunk a kocsiba. Pár perc alatt a tetthelyre érünk, ahol már várnak tettestársaink, pálinkától erőre kapva. A három áldozat kollektív tudatallatiuk riadt csendjében várja sorsát. Életük céljának, értelmének beteljesülése ez a végkifejlet. Rabságukat nem sejtvén szabadon túrták a földet 50 testvérükkel, közel két hektáron. Most alig 1 négyzetméteren, feszültség övezi életük utolsó pár percét.
Drága nagyapámmal minden évben végigcsináltuk ezt. Eltelt a 10. tél is nélküle, mégis tisztán hallom a hangját. Érzem tenyere érdességét, amint mindkét kezemet belecsúsztatom az övéi közé, hogy felmelegítse. Állatait nagy becsben tartotta, becézte, szerette. Fülük tövét vakargatva búcsúzott el tőlük azon az estén, melyre virradó hajnalon saját kezűleg vetett véget életüknek. Megköszönte nekik, hogy családját testükkel ajándékozzák meg. Ez az élet, a tápláléklánc rendje. Csúcsragadozók vagyunk.
„Miért nem született nagyságos asszonynak?!” Hallottam vigaszképpen a reinkarnáció és a karma fogalmát hírből sem ismerő nagypapámtól, amikor látta ártatlan gyermeki szemeimben a szomorúságot. Ebben a mondatban benne volt az, amiről csak később hallottam, olvastam én is. Hogy Földre érkezésünk előtt megillet minket a választás joga. Tanulnivalónkhoz, feladatainkhoz kiválaszthatjuk a megfelelő porhüvelyt. Ők itt hárman elvégezték a feladatot, jöhet a következő kihívás.
Kivezetik az elsőt. Gyors szúrás és felhördül a halál. Minden kicsorduló cseppel gyengül, néha mégis ráerősít, kapaszkodik az életbe. Aztán lassan, nagyon lassan feladja. Dermedten nézem, folynak a könnyeim. A “miatyánkat” mormolom magamban, amit dédanyámtól tanultam. Behunyom a szemem, és hagyom, hogy a meleg, sós folyadék beterítse az arcomat pilláimon áttörve. Arra kérem az Univerzumot, hogy következő életében ez a lélek, aki értünk áldozza földi életét legyen „királylány”, valakinek a legfontosabb. Elkövetkező hosszú, csodás életében kényeztessék, szeressék. Furcsa paradoxon, így a „miatyánk” után.
Valaki meglöki a combom, majd a tenyerembe fúrja busa fejét. Még mindig csukott szemmel túrok bele drót szőrébe, simítom végig füleit. Az öreg kaukázusi juhász odaadóan dörgölőzik hozzám. Leguggolok mellé, egy magasságban van a fejünk. Bámuljuk az elmúlást. Ez a fél szemére vak kutya most a barátom, támaszom. Ma már a második paradoxon, pedig a nap még át sem küzdötte magát a horizonton. Az egyik állatot éppen kínok közt a halálba küldjük, míg a másiknak megbecsülés, simogatás az osztályrésze, és halálát gyász kíséri majd. Neki temetést rendeznek, ha eljön az ideje, és hosszú évekig összeránduló gyomorral emlékeznek meg róla. A másik ott a szalmán hamarosan az asztalunkra kerül. Testével nap, mint nap találkozunk majd, mégsem idézzük fel kunkori fekete szőrét, hatalmas agyarát, komótos mozgását.
Néztem egy természetfilmet pár éve a bölényekről. Zsákmányállatok, de ragadozóik gyakran méreteik miatt nem tudják azonnal megölni őket, így a mozdulni képtelen jószágot elevenen kezdik elfogyasztani. Az áldozat szembesül a biztos vég tudatával, pedig még hosszú percekig dobogni fog a szíve. Ekkor az agy kikapcsolja a fájdalomreceptorokat a testben, majd egyfajta delíriumba burkolózik. Őszintén remélem, hogy ez a mechanizmus a sertéseknél is működik.
Gondolatmenetemből a rám háruló feladat zökkent ki. Kezembe kapok egy óriás tálat a vér felfogásához. A második mangalica következik. A könnyeim most is önállósítják magukat. Fogom a vérrel teli tálat és beleöntöm az előkészített kuktába. Meghintem sóval, hogy ne aludjon meg a feldolgozásig. Ekkor kapcsolnak ki az én receptoraim. Már nem az áldozat vérét látom magam előtt, hanem ételt. Étel=élet. Ami két év alatt növényekben raktározott napenergiából felépített 150 kilót, az most a mi testünket építi tovább. És nincs ennél természetesebb.
Minden tiszteletem a vegáké, főleg azoké, akik állatvédelmi okokból választják ezt az életformát. De nekem a kolbász és szalonna több puszta tápláléknál. Boldog gyermekkoromat jelenti, imádott nagyapám szeretetét idézi fel bennem minden falat. Látom Őt magam előtt, amint boldogan újságolja, hogy kismalacok születtek. Örömmámorban dajkálgattam mindet, nem kellettek játékok, csak köztük lehessek. Aztán látom, amint főzi nekik a krumplit, érzem az illatát. Amikor kiengedi őket a kertbe, had fussanak, had túrjanak. Gyengéd mosollyal az arcán dörgöli rózsaszín hátukat, cüccög nekik minden nap. Végül látom azokat az estéket, a búcsú és hála estéit. Bejött az ólból, leült a konyhaasztalhoz és csak hallgattunk. Amikor belépek a kamrába és érzem a füstös illatokat ott van velem Ő is!
