Lassan visszapörgetem az időt, a régi emlékek szárnyán visszajutok Nagyvárad egyik öreg utcájára, a kicsi, öreg templom bejáratához, ahol minden elkezdődött.

A templom mindig csendes, most viszont keserves sírást hallok, így belépek. Egy fiatal lány kiabál Istennel. Piros fekete pöttyös blúzt visel, arcán lefolyik a könnyel összekeveredett szemfesték. Mellette pici, törékeny szőke nő áll, csendben szomorúan simogatja a lány haját.  Istennel nem kiabálhatsz suttogja. Leülök mellé és megfogom a kezét, riadtan rám néz, tekintetében meglátom a tizenötéves önmagamat.

Ne félj – kezdem el halkan – látod itt vagyok. Erős leszel. Most hirtelen felnőttél. Jövő héten megváltozik minden. Megkezditek a kemót. Te aznap otthon maradsz, az iskolában valamit kitaláltok, mert megegyeztek, hogy soha senkinek nem fogtok beszélni róla. Titeket nem kell sajnálni. Szörnyű lesz, mire hazamentek, már nagyon rosszul lesz és nem fogsz tudni segíteni. A méreg végigfut a testén, azt mondja majd, belehal, így kétségbeesetten rohansz végig a városon keresni valakit, aki segít. Az első kemó után körülbelül két héttel egy reggel elkezd hullani a haja. Nem csak kicsit, csomókban. Berohansz a fürdőszobába, mert hallod ahogy zokogva sikítozik. Te nem sírsz, most nem sírhatsz, neked kell erősnek lenni. Megfogod az ollót, megöleled, leülteted és levágod a haját. Kérlel, hogy szépen csináld, és próbálod szépen csinálni. Közben érzed a gombócot a torkodban, de visszanyeled, elég nehéz ez most neki így is. Levágod a haját egész kicsire, biztatod ez a kevés már biztos megmarad. Kaptok egy parókát, ősz, öregasszony paróka, próbáljátok befesteni, de nem megy.  Vesztek egy csomó sapkát, kendőt és új divatot teremtetek. Ha végig mentek az utcán, látjátok, ahogy a szomszédok ablakaiban a függöny csendben el- majd visszahúzódik. Adél vénségére elvesztette a fejét, divatozik, erősen festi magát, nevetnek az öregasszonyok. Ti meg rajtuk, ha tudnák… nem baj, nevessenek csak, inkább nevessenek rajtatok, mint szánjanak. Túl lesztek a második, meg a harmadik kemón is. Kezdődik a sugárkezelés. Délelőttönként a kórházban lesz, te meg iskolában. Az iskolából minden délután végig rohansz a széles főutcán, egész a kórházig, hogy vele lehess és együtt mehessetek haza. Amikor csak tudsz ott leszel vele, a kezeléseken is. Csendben hallgatod a váróban a többi rémült, beteg nő történetét, kicsit félsz is, főleg attól, amelyik már majdnem őrjöngve meséli el újra és újra, hogy vágta le a derékig érő haját a kemó után kopaszra.

Az iskolában jól tanulsz, de sokat csúfolnak. Nem értik miért vagy olyan visszahúzódó. Miért nem jársz sehová szórakozni. Miért rohansz mindig haza. Nem mondasz semmit, megegyeztetek nem kell titeket sajnáljon senki. Míg ők bandáznak, te előre ülsz angolon, és egyre jobb leszel, fontos, mert anyud azt mondta annyi ember vagy, ahány nyelvet beszélsz. Akkor még nem tudod, de később ezzel alapozod meg a karriered. Otthon írsz, rajzolsz, mellette vagy. Nem is akarsz máshol lenni, ki tudja mennyi időtök van még együtt.

A család furcsa, segít sokat, de a lényeget nem értik. Anyu sokat fog sírni miattuk, te sokat fogsz velük veszekedni. Szerintük meg ti vagytok furcsák, rájuk lesztek szorulva, pénzetek alig lesz. Kapsz az iskolában ösztöndíjat, az ő nyugdíja, meg az árvasági mind, mind megy a bajszos onkológus feneketlen zsebébe. Nem baj csak segítsen, odaadtok mindent. Érettséginél még veled lesz, a haja már egész hosszú, már nem kell majd se kendő, se sapka. Sokszor csodálkozol rá így megtörten is milyen szép marad. Elmész főiskolára, de látod majd nincs minden rendben. Így hagyni fogod, hogy kimenjen mégegyszer látni a testvéred, akit te sem láttál már jópár éve. A teste már kívül is tele lesz piros kicsi daganatokkal, olyanok, mint a kis bogárcsípések, a bajszos orvos azt mondja inkább kívül legyenek, mint belül. A pénzt továbbra is elveszi mindig. Ti meg reménykedtek. Anyu el fog utazni a testvéredhez, megegyeztek, hogy kimész elé a reptérre, de a román sofőr, akinek vinnie kéne téged, részegen veszi fel a telefont, amikor hívod hol van már. Ortodox húsvét hétfő van, az unokatestvéred azt mondja nem mehettek ez az ő autójukkal, az apja nem engedné, így felhívod az egyetlen embert, akit ismersz Budapesten.  Szó nélkül kimegy anyu elé, segít neki, felpakolja egy buszra, valahogy érezni fogod benne megbízhatsz. Később is sokat segít majd, és neked egyre fontosabb lesz. Anyu egyre gyengébb, nem lesz ereje már sétálni, egyre többet fáj a dereka, és az étvágya is eltűnik. Nyár végén két óra között beszaladsz a bajszos orvoshoz a gyógyszeréért, leültet majd és kegyetlenül, részvét nélkül elmondja meg fog halni. A pénzt most is elveszi. Visszamész az iskolába az előtted ülők megkérdezik mi történt veled, mert észre sem vetted, de falfehér vagy. Ezen a napon tanulsz meg belülről sírni. Sírni a lelkedben, miközben az ajtón már mosolyogva lépsz be. Anyu dereka egyik nap roppan egyet és lebénul, átterjed a rák a csontjaira és a májára, meg mindenhová. Eljön az utolsó születésnap, az utolsó karácsony, és egyre jobban érzed, nagyon közel van már a vége. A tüdeje megtelik vízzel, a szomszédnéni a karjában tartja az ablakban, míg a mentő jön, beköltözöl vele a kórházba, nem akarod már egyedül hagyni. Egyik reggel már nem érted mit mond, próbál beszélni, de amit mond érthetetlen. A bajszos orvos azt mondja kómába esett, de a pénzt még most is elveszi. Nehezen megy el, a halál soha nem szép, érezni, hogy nagyon fiatal még, maradni akar, hajnalban a kezeid között meghal. Abban a pillanatban csörren meg a telefon a kórház folyosóján. A testvéred az együtt engeditek el. Mint egy robot végig csinálod a temetést, elintézel mindent. Megbeszélitek elmész a testvéredhez, most muszáj, szükséged van rá. A nagykövetségen a vízumkérelemnél az ügyintéző ridegen néz végig rajtad, megkérdezi, miért akarsz menni és mennyi időre. Könnyeiddel küszködve mondod el, most halt meg anyukád, nincs senkid, szükséged van a testvéredre. Rádnéz, és érzelmek nélkül nyomja a visszautasítás pecsétet a papírjaidra, félő, hogy nem jönnél vissza, indokolja.

Úton hazafelé végre kitör belőled a sírás, elmondod a rokonoknak nem bírod tovább, elmondod mennyire fáj, azt mondod majd, jobb lenne, ha te is meghalnál. Erre egyikük hátrafordul és agyba-főbe ver, 600 kilométerre vagy otthonról, nincs nálad pénz, menekülnél, de nincs hová, így velük maradsz az autóban, összegörnyedve sírsz hazáig. Neked is, nekik is elegük van már. Hazamész felemeled a telefonkagylót és fejből tárcsázod a testvéred számát, nem tudod honnan jutott eszedbe a szám, eddig csak telefonfüzetből tudtad beírni olyan hosszú. Tudod menned kell, mindegy hová, de onnan el. Felhívod Őt is, és megkérdezed lakhatsz -e nála Budapesten, míg eldöntöd mit szeretnél. A rokonok pár napig nem jönnek, nem értik, nem értenek, nincs mit enned, de nem is vagy igazán éhes, napokig főtt rizsen élsz, olvasod az anyud verseit és tervezed mit kell tenned. Az útleveled eldugod a szomszédokhoz. A rokonok megjelennek, kiabálnak, hogy nem veheted a világot a nyakadba. De már nem érdekel. Amikor elmennek, a szomszédasszony átjön, megölel és sírva azt mondja menj, menj amilyen hamar csak tudsz. Gyorsan kell mindent eldönteni, egy-két nap múlva éjszaka felszállsz egy mikrobuszra, mindent magad mögött hagyva átmész a határon és elindulsz. Budapesten már Ő vár majd és tudod majd jól döntöttél, mert valahogy már az első naptól fogva, hogy Őt megláttad, és onnantól kezdve minden nap, amikor csak találkoztok, érezni fogod Ő lesz az, akivel le fogod élni az életed.

Úgyhogy ne félj, ne sírj nehéz lesz, de abból, amit lemondtam szerintem már tudod, hogy milyen vagy? – suttogtam neki, majd elengedtem a lány kezét. Rémülten nézett rám, ahogy elfordultam még hallottam a válaszát:

– Azt hiszem BÁTOR – mondta halkan.