A pszichológus azt kérte a kislánytól, képzelje el, hogy egy jótündér elvarázsolja a családját, és mindenki valami mesebeli lénnyé változik. Rajzolt dobókockát, madarat… és egy rózsaszín lóforma valamit. Az ki? Kérdezte a pszichológus. Anya, mondta a gyerek.
Szabadon futó csillámpóni.
És akkor már biztosan tudtam, hogy sínen van az életünk.

Izzadva ültem a kockás füzet előtt, pedig máskor alig tudom kezelni a szavakat, csak jönnek, áradnak, most meg? Mi bennem ami jó? Ami erő? Amire támaszkodhatok?

Akkor már pontosan tudtam, mi az, amit eltoltam, hogy benne állok a fazékban, markolom a két fülét, hogy nagy dolog, hogy már legalább azt tudom, enyém, csak az enyém az a fazék, és bennem a lehetőség, hogy felemeljem, de honnan, honnan találok hozzá erőt? A jó tulajdonságaim… nagy nehezen, görcsösen leírom, hogy kitartás. A szó súlya alatt majdnem átszakad a papír. Matek órán volt ez így, mikor a jóravaló azt ígérte, elhasalunk mind az érettségin. Hogy bizonyítsa meg is íratta velünk. Nem tudtuk, hogy ott majd három óránk lesz rá negyvenöt perc helyett, és azt sem, hogy mennyivel egyszerűbb, ha diktálás helyett papíron kapjuk a feladatot. Sírva mentünk ki az óráról, a bősz fizikus tartotta az osztályban a lelket. Diplomáztunk. Mind

Szóval kitartás. Hisz mi más vitt volna annyi éven át a nagy semmi felé, hoppá… akkor hitnek is lennie kell, mert hit nélkül nyilván feladom az első nagyobb zökkenőnél. Vajon jók ezek a tulajdonságok? Nézem őt, aki azt mondta, elég, ha egy zoknit hozok (Harry Potter házimanói dolgoznak zokniért. Igen, fél pár az ára a segítségnek, és ami nálunk akad bőven, na az a társ nélküli zokni…) kezdő pásztor (modernül szólva coach) ő, én pedig az egyik első alany vagyok. Tévelygő, akit a szél hol ide, hol oda sodor. Pillanatnyi állapotomban a zokni a legkisebb nehéz, könyörgöm, hiszen izzadok, nem tudom, nem látom, hol van bennem erő, lehetőség??? Azt már tudom, hogy lépni kell, de nem bírom megemelni a lábam.

Pedig volt, hogy megcsináltam. Ott a félmaraton váltójában. Chip a cipőre, még egy búcsúpillantás, és én, aki csak álltam anno a kötél aljában, könnyek közt, hogy soha… Igaz, mikor azzal fenyegetett, hogy a színjelesbe beír egy hármast, ha nem, hát felmásztam. Fel én. Éppen csak lejönni… na az nem ment. Ölben hozott le. Soha többé nem vitatta a testnevelés jegyemet. Szóval én az antitalentum elindultam, és csak mentem, és mentem, mert megígértem a barátnőmnek, akivel ketten, azt a huszonegyet, kilométerben… érte, értünk. Már nem én vagyok, a lábaim csak mennek, és a robotpilóta működik bennem, még lélegzem, és akkor megjelent Eszter, hogy még egy kilométer, és feltűnt a templom tornya, és éreztem, ahogy valami földönkívüli erő megtaszít. Mosolyogva, diadalittasan futottunk be. Ketten. Utolsóelőttiként. De az érem itt csillog előttem, és arra emlékeztet, hogy megcsináltam. Barát. És nem az egyetlen.

Igen, ki az, akire magamon kívül számíthatok. A világ? Jó? Nem annyira? Jog? Önkormányzat? Micsoda szerencse, hogy ott és akkor még hiszem, hogy van a világban rend, és jog, és a rendőrök hősök, akik jönnek ha kell. Ez a hit, ami később átlendít, és ez foszlik köddé, amikor újra és újra lyukra futok, de az már egy másik én, nem ez a tétova, egy másik, aki elért a szakadék szélére, és lelépett, és csak zuhanás közben derült ki, hogy az ejtőernyő lyukas itt-ott, de akkor már erősek voltak a szárnyak, és kiderült, hogy vannak, akik még kölcsön is adnak. Akkor is, ha tulajdonképpen nem is madarak, és tolluk is épp ha kinövőfélben…
Lassan telnek a lapok. És akkor végre ő is beszél, aki utat mutat. Azt mondja, nem ismer nálam bátrabb embert… Hogy én? Én aki összegörnyedve keresem a lábas fülét, sötétben és vakon? Hogy rozsdás az alja, és ha megemelem, mi van, ha kiszakad a feneke? Én bátor? És ahogy leírom, érzem, hogy bátrabb vagyok. Hogy lesz erőm. Lassan ébred valami. A képzeletbeli pókfonalak hajókötéllé erősödnek. Már fogom, már markolom, már útmutató sincs, egyedül vagyok, és bár nehéz, még macskásak az izmaim, még nem vagyok biztos abban, hogy menni fog, de mégis… először egyetlen lépés, egyedül, bátran, a semmibe. Még gátol a félelem, de már sokkal vonzóbb az a valami, ami ugyan ijesztő, és ismeretlen, de nem húz lefelé. És amikor elakadok, azt a kockást papírt látom magam előtt. A meleg szobában, ahogy ülünk ketten, és érzem, hogy menni fog. Mert vannak bennem dolgok. Nem is sejtettem, hogy ennyi minden. És nem kellett hozzá más, csak egy kockás papír, és az a másik ember aki segített látni, hogy másmilyen, hogy erős, és bátor is vagyok.