Egy anyáról, és bölcs kisfiáról

Mónikát 13 éve ismerem. Társasházunk kertjéből gyakran láttam át a szomszédos, aprócska kozmetikára, és a mosolygós köszönések lassan kölcsönös bizalommá értek. Év vége küszöbén még nagy pocakkal masszírozott meg, mert a babavárás épp az ünnepekre esett, mondogatta is, hogy neki minden évben lesz valaki a „fa alatt”.  Január első napjaiban telefonon kívántam neki „boldogújévet” mire ő elcsukló hangon mesélt a szülés körülményeiről, majd két évvel később megkérdezte, leírnám-e a történetüket?

Nagyon szerettünk volna gyereket, – kezdi az elején Mónika, – de úgy gondoltuk a férjemmel, ha a sorsunkban nincs benne, hogy szülők lehessünk, akkor elfogadjuk így, nem avatkozunk bele a természetbe. A vágyakozás azonban nem múlt el belőlem, egyszerűen éreztem, hogy lesz gyerekem.  Negyvenkét évesen szerettem volna adni magunknak még egy esélyt, így elmentem a nőgyógyászomhoz, aki peteérést serkentő gyógyszert írt fel, amit két hónapig kellett volna szednem, a férjemnek pedig egy beutalót, néhány vizsgálatra. Annyit mondott, hogy ha  ezalatt nem sikerül áldott állapotba kerülnöm, akkor tovább vizsgálódunk. Hittel és izgalommal teli néhány hét következett, de amikor visszavittem a dokinak a recepteket már mosolygott, látszott rajtam, hogy várandós vagyok.

Éreztem azt a pillanatot is, amikor Matyika megfogant. Tizenhét éve vártunk rá.

Mónika, az életkorának megfelelő vizsgálatok során részt vett a 12. héten egy méhlepényszűrésen is, ahol mindent rendben találtak, egészen a 36. hétig. Egy CTG vizsgálat alkalmával, ahol a magzat szívműködését figyelték meg, felgyorsultak az események.

Az idősebb szülésznő gyors, szakavatott mozdulatokkal állított valamit a gépen, paskolta a hasamat, de láttam az arcán a feszültséget. A férjem tőlünk néhány méterre állt, le sem vette a szemét rólunk, és a kezével intett, hogy nyugodjak meg, de én akkor már sejtettem, hogy baj lehet. Az ultrahangos doktornő futva jött, és alighogy végigsimította a kezelőfejet a csúszós hasamon, rápillantott a képernyőre és már nyúlt a telefonjáért. Szinte kiabálva kért orvost és műtőt. Annyira gyorsan történt minden, hogy már csak villanásnyi képek vannak bennem, ahogy a spanyol rezidensek villám gyorsan fáslizzák a lábamat, a szülésznő, aki rájött, hogy Matyinak nincs pulzusa, már szúrja a kézfejembe a branült. Talán 10 perc telhetett el, de én már műtőasztalon voltam. Az orvosom a szemembe nézett, azt ígérte, minden rendben lesz. Akkor magamban csak annyit kértem a jó istentől, álom és ébrenlét határán, hogy Matyikát ne vegye el tőlünk. Most már ne. Ha dönteni kell, inkább én menjek el, mert Zoli csodálatos apa lesz, megérdemli, hogy felnevelhesse a fiát.

Mátyás császármetszéssel jött világra, és a születés utáni pillanatokban már tudni lehetett a probléma okát, nagyon alacsony volt a pulzusa. Mónika épp csak megérinteni tudta kisfiát, elválasztották őket egymástól, a Peter Cerny alapítvány mentőkocsija jött érte. A baba a gyermekklinikára, a mama pedig a nőgyógyászati osztályra került.

Még arra is figyeltek, hogy ne a frissen szült, boldog kismamák közé fektessenek, akik mellett ott szuszog a kisbabájuk, de még így is nagyon kétségbe voltam esve. Az idősebb szülésznő, akinek tulajdonképpen Matyi életét köszönhetjük, naponta többször megkeresett, emberségét sosem fogom elfelejteni. Azóta is sokszor eszembe jut, mi történt volna, ha nem ő van akkor ügyeletben.

A gyermekklinikán lezajlott vizsgálatok kiderítették, hogy a kisfiú harmadfokú AV-blokkal született, ami azt jelenti, hogy a pitvar és a kamra között nagyon lassú az ingerület átvitel, ezért speciális beavatkozásra lesz szükség. Az alig két napos babát átvitték a Gottsegen György Országos Kardiológiai Intézetbe, ott készítették fel a műtétre.

Matyi nagyon pici volt, 2 kiló 30 dkg, ezért a beavatkozás előtt még fel kellett „hizlalni”. Rengeteg tejem volt, amit a pulzuscsökkentő gyógyszer miatt, fejés után a csapba kellett kiöntenem, mindössze három napig szoptathattam, rettenetes érzés volt. A fiam infúzión keresztül kapta a pulzusgyorsítót, három hetesen műtötték meg.

Mónika és Zoltán természetesen mindent tudni akart arról, hogy kisfiúknak milyen életkilátásai lehetnek?  A pacemaker a kisfiú parányi méretei miatt a hasába került, ez nagyon megnehezítette a táplálását, az első hónapokban szinte alig evett, de szép lassan összeszedte magát. A szakorvosok egyöntetű véleménye, hogy Matyi így lesz a legnagyobb biztonságban, még olimpikon is lehet, sőt akár száz évig élhet!  A család, a rendszeres kórházlátogatások mellett, kialakította hétköznapi életét.

Egy millióból egy romolhat el. – nyugtattak meg az orvosok a műtét után. Szűnni nem akaró hányás jelezte először, hogy a műszerrel valami nincs rendben . A gyerekem  már vidáman futkározott a kórház folyósán, de a röntgen kimutatta, hogy szakadás van a vezetéken, ami azért következhetett be, mert Matyi hirtelen sokat nőtt. Doktor bácsink csak annyit mondott, ehhez elég lesz egy „sufnituning” vagyis egy toldás, ami szerencsére jól sikerült. –mondja sóhajtva Mónika, ahogy felidézi az emlékeket.

Mátyás szokta kérdezni, hogy miért kell kórházba mennie?

Igen, és olyankor mindig elmondom az igazat, és azt is hozzá teszem, hogy ő nem beteg, csak jobban kell vigyázni a pocakjára, mert ott a szerkezet. Nemrég volt nálunk egy ovistársa, „doktorosat” játszottak, „én vagyok Fésüs doktor” – mondta Matyi, és ajándékot adott a barátjának, mert műtét után azt kapnak a gyerekek.

Idén, épp karácsony előtt néhány nappal a kisfiú meghűléssel volt otthon, és a hányás ismét jelentkezett, de az édesanya rutinosan pulzust mért, és azonnal hívta az orvosukat, aki berendelte őket a kórházba. A december 22-i dugóban araszolva Mónika a sírással és az ájulással küzdött, csak érjenek be időben!  A kórházban azonnal mérték a gyerek pulzusát, jött a röntgen, a konzultáció, és a kisfiú mindezt sírás nélkül, a nővérek szerint „igazi hősként” csinálta végig.

Matyinak ez a kórház egy templom. Van úgy, hogy alig áll a lábán, de itt egészen megváltozik. Mindent megenged, vetkőztetés, vérvétel, röntgen, és én csak csodálom ezt a pici embert, ahogy bölcsen tűr… meggyőződésem, hogy érzi, itt vigyáznak rá. „Piros doki bácsi”, – ahogy Matyi nevezi -, volt aznap ügyeletes, aki annak idején először vizsgálta, és ahányszor találkozunk vele, mindig mosolyog.

A kardiológusát úgy hívja, „Jön Zöld doki bácsi”, aki meghallgatja szimemet”. Zöld doki bácsi most is egy másik kórházból rohant át, hogy megnézze a gyereket. A röntgen nem mutatott semmi eltérést, de ő bemérte a pacemakert, és azt mondta, ez szakadás lesz, reggel műteni kell. Piros doki bácsi, akinek „lejárt a munkaideje”, megvárta a műtét végét, hogy láthasson minket.

Karácsony előtt két nappal megint meggyőződhettünk arról, hogy amit ezek az emberek csinálnak, az már nemcsak a gyógyításról szól, sokkal inkább emberfeletti elhivatottságról. Olyan mondatokat, tekinteteket, érintéseket  kaptunk, ami mindig segített, és azóta is ezekbe kapaszkodunk.

Ha lehetne három kívánságod, mit kérnél?

Hogy a fiamnak ne kelljen pacemakerrel élnie, de ha mégis, akkor soha ne érezze, hogy ettől neki nehezebb, és éljen vele száz évig, teljes életet, boldogan! – mondja Mónika és megtelik a szeme könnyel.

…és ha merünk hinni abban, hogy minden gyermek megkeresi a szüleit, akik érdemesek lesznek arra, hogy őt felneveljék, akkor nevezhetjük ezt a nehéz feladatot küldetésnek is. Kölcsönösen, egymást tanítva élnek olyan életet, ami egy ilyen „ajándékkal” keveseknek adatik meg. Mónikáék három éve mindennap érzik, hogy az ő életük igazán különleges.