Anya, kezdődik!

Szólt az autórádióban a Matafixtől a Living Darfur. You shall rise. Honnan tudják? Néhány órával ezelőtt már egyszer feltámadtál. Vagyis feltámasztottak. Gondolkodás és kérdezés nélkül, csak mert ez a szokás, hátha lesz még ebből valamiféle élet, foghatjuk még egy kicsit a kezed, vagy láthatjuk a döbbenetet a szemedben, amivel évek óta beszélsz, vagy érezhetjük a szádba ragadt ételek túlvilágra költöző szagát.

Miközben száguldok hozzád az autópályán, eszembe jut a boltos történet. Kérted a sajtot az ABC-ben és a sajtpultnál akartál fizetni. Elővetted a pénzt, és dugtad oda a kis hülye csaj kezébe, ő először flegmán közölte, hogy a pénztárnál kell fizetni, aztán megismételte, majd amikor letetted elé, kiröhögött. Úristen, hangosan röhögött! Meg kellett volna fognom a fejét a hajánál fogva és beleverni a pultba. Te sem mondtál semmit, sőt rámosolyogtál, pedig akkor még tudtál beszélni. Anyukám, mindig mosolyogtál, amikor bántottak.

Néhány hónappal korábban vettem csak észre, hogy baj van. Amikor a Ráday utcában laktunk albérletben, eljöttél vigyázni az unokádra, hogy kimehessünk a Szigetre. Akkor szakadt rám a felismerés, mint egy játszótéren önfeledten játszó gyerekre a hintaállvány, hogy kezdődik. Kezdődik nálad is, ami a nagymamát négy év alatt a földdel tette egyenlővé. Amikor indultál a Nyugatiba a Rádayból, láttam, hogy zavart és nyugtalan vagy. Kérted, kísérjelek le a kapuba. Amikor leértünk, kérted, menjünk ki együtt a pályaudvarra.

– Anyukám, hát tudod, hogy a gyerek fent alszik a harmadikon, hogy hagyhatnám itt egyedül?

– Gyere ki velem, hozd le, betesszük a babakocsiba és eljöttök velem.

– De már nincs is babakocsija, és a metróba amúgy se tudnám levinni.

– De én nem tudom, merre kell menni.

– Ne már, hát földrajztanár vagy, a világon bárhová el tudtál menni a térképeiddel.

– Én azt már nem értem. Nagyon félek. Azt se tudom, hol vagyok.

Így jöttem rá, hogy kezdődik. Hívtam neked egy taxit, megmondtam a taxisnak, hogy tegyen fel téged a vonatra, adtam neki pénzt. Visszamentem a szuszogó kis kétévesemhez, befeküdtem mellé az ágyba és csendesen zokogni kezdtem. Jó gyorsan és intenzíven kellett sírnom, hogy mire felébred a kis aranyhajú, én már ismét napsugaras anyukája legyek, és ne lássa, hogy amíg ő nyálcsorgatva szendergett a forró augusztusi délutánban, az anyukája belezokogta magát az előtte álló küzdelembe a hanyatlás ellen.

Mennyi itt a stupid!

Már hónapok óta nem hallottam a hangod. Már hónapok óta csak úgy tudsz lejönni a hálóból a lépcsőn, ha egyesével lehúzzuk először a jobb, majd a bal lábad. Felfelé ugyanígy, toljuk először a jobb, majd a bal lábad. Már csak mosolyogsz rám, néha úgy teszel, mintha sírnál, csak már az se megy. De a szemed! Az félelmetesen él, tán még soha nem láttam ennyire élőnek. Elszégyellem magam, ha rám nézel. Miért vagyok én olyan keveset veled? Miért hagyunk olyan gyakran egyedül téged? Miért nem akarunk az étkezőasztalnál látni? Miért nem segítek apának tisztába tenni, mosdatni, öltöztetni téged? Mert nem tudok. Nem megy. Nagyon fáj.

De a kórházba azért elkísérlek, megyünk kontrollra. Incike, az otthoni ápolód is jön. Hárman tuszkolunk be a kocsiba. Szakad rólunk a víz. Úristen, hogy fogunk majd kivenni innen? Odaérünk, próbálunk kiszedni a mentők bejárójánál. Mint Micimackó, amikor beszorult az odúba. Az étvágyad még megvan, enni még tudsz, és mindent meg is eszel. Húzzuk, hó-rukk. Nem jó, így visszacsücsülsz az ülésre, más technikával kell. Apa kintről húz, én bentről tollak, Incike a lábaidat rakosgatja. Háromra, hó-rukk. És kint vagy végre. Bemegyünk a neurológiára, megkeressük az ambuláns rendelést. Mindenhol ülnek, vannak vagy több százan. Amikor egy nővér megszánja sziszifuszi küzdelmünket, kapunk egy tolószéket. És egy csomó szánakozó, megvető, lesajnáló, irtózó tekintetet. Anyukám, ezeket te is mind látod, bele se merek gondolni, mit érzel. Amikor átvergődünk a tömegen, megállunk végre. Te középen a tolószékben. És megszólalsz, a halvány rekedtes hangodon, amit már hónapok óta nem használtál. Határozottan kijelented: – Mennyi itt a stupid!

És kitör belőlünk a nevetés. Egyre hangosabban röhögünk, nyerítünk, hogy a könnyünk is kicsordul. Végre van mire fogni a sírást.

A teljesség felé

Másfél óra alatt leértem Szegedre. Már négy óra telt el az újraélesztés óta. Rohanok végig a folyosón. Apa és tesóm ott üldögélnek szürke arccal. Apám az utolsó pillanatig kitartott, amikor már 40 kilósra lefogytál, ő még mindig ragaszkodott hozzá, hogy ne vigyenek el téged otthonról. De azt már nem bírta elviselni, hogy meghalsz, és hívta a mentőket. Éjszaka volt, persze szakadt az eső, a mentő villogva állt a kertkapu előtt, a családi ház ajtaja tárva-nyitva, mert éppen akkor rántottak vissza a túlvilágról az emeleti hálószobába. A besurranó tolvajt ez hidegen hagyta és elvitte a táskát, amiben benne volt az életed.

Amikor megérkezek, közlik, hogy nem lehet bemenni hozzád, várni kell. Kérik az irataidat, mire mondja apám, hogy kérjék a tolvajtól, aki a mentés alatt kirabolta a lakást. Az orvos valahogy nem tűnik meglepettnek. Valahogy a rendőrök se. Nem érdekel az egész, csak bemehetnék hozzád. Kérdi az orvos, hogyan lehet a beteg ilyen rossz állapotban, kiszáradt és éhezik, tüdőgyulladása van és felfekvései. Apám szemében a döbbenet. Szemrehányást kap, ő? Vannak kérdések, amik annyira értelmetlenek, hogy nem kell rájuk válaszolni. Csak nézünk hárman a fiatal doktornőre, ő meg ránk, elég sokáig nézzük egymást. Aztán mégiscsak megérti, lesüti a szemét és elnézést kér. Most már be lehet menni.

Alig vagy látható a paplan alatt. Csukott szemmel fekszel, de megfogod a kezem. Biztosan tudom, hogy mindennel tisztában vagy. Biztos vagyok benne, hogy dühös vagy, amiért nem hagytak békén, és apára is dühös vagy, amiért az utolsó pillanatban berezelt. Tudom, sőt, tisztán hallom a gondolataidat, nem érted, hogy a sokéves otthonápolás után hogyan adhatta fel az utolsó pillanatban a harcot? Hogyan árulhatott el mégis a végén? Hiszen éveken át kitartott melletted, az orvosok, a barátok, az ápolók, sőt még a saját mihaszna gyerekeitek is győzködték, hogy adjon be téged egy otthonba. De ő hajthatatlanul kiállt melletted és nem bízott hidegen idegen kezek és helyek bizonytalanságára. Meg akart kímélni minden fájdalomtól, megaláztatástól, felesleges beavatkozástól és veled akart lenni az utolsó pillanatig.

Csak ülök az ágy szélén, mint akit agyonütöttek, hallgatom a hörgésedet. Több mint egy éve nem hallottam a hangod, és most ez a hörgés… Milyen szép az arcod! Kisimult hófehér bőr, fiatalos vonások. Jól áll neked, hogy ledobtál 70 kilót. Ha hazajönnél, adnék kölcsön neked ruhákat. Még a fekete Gas farmerem is rád menne, amit akkor vettem, mikor még nem tudtam, hogy terhes vagyok. Három hétig hordtam, azóta áll a szekrényben, rám már soha nem lesz jó, de neked szívesen kölcsönadom. Veszünk hozzá egy magassarkút, elviszlek fodrászhoz, és egy laza sminkkel 40 évesnek fogsz kinézni. Megszólítanak majd a járókelők, hogy milyen édes a kicsi fiad. Mire büszkén mondod majd, hogy az unokám ám!

A szobatársaid félrebeszélő öregasszonyok. Marika néni van vagy kilencven. Ízes szegedi tájszólásban szidja Kálmán bácsit. Közben tépi le magáról a hálóinget, pelenkát. Jönnek a nővérek, kikötözik a kezeit, vergődés, injekció, csend. Másik oldalt Gizike néni, akit a nővérek szerint három hét alatt csak egyszer látogattak meg, két percre. Gizike néni szakaszosan jajgat, határozottan, erős hangon, különböző hangszíneken. Itt fekszel most csendesen, nyugodtan. Nincsenek már benned csövek, gépek, csak egy infúzió csordogál. Anyukám, valami most annyira jó.

Kinyitod a szemed, rám nézel. Ketten vagyunk.

Ki emel, ki emel, ringat engemet?  Kinyitnám még a szemem, de már nem lehet… Elolvadt a világ, de a közepén anya ül és ott ülök az ölében én.

Mennyit vágytam rá kicsi koromban, hogy csak te meg én ketten lehessünk, hogy csak rám figyelj, hogy figyelj rám. A mai napig vágyom rá.

Beszélgetni kezdünk. Én beszélek, te pislogsz. Aztán megint a hörgés. És csend. Aztán verseket kezdek mondani. Csak úgy, ami eszembe jut. Minden szobatárs figyel. Az egész társaság hallgatja, ahogy hangosan felkiáltok:

Ha örül Horger Antal úr, hogy költőnk nem nyelvtant tanul, csekély e kéj.

Anyukám büszkén néz rám, az én kislányom, nagyon okos. És megint csak jól érzem magam. Nem hiszem, hogy ezt megengedhetem magamnak. Hogyan érezhetem jól magam? Itt?

Fénykép

Így ülök az ágyad szélén napokon keresztül. Megszűnik a külvilág, néha jön apa, tesóm, néha telefonálok. Jó így együtt, de mondod a szemeddel, hogy hagyjunk végre békén, hadd múljon a szenvedés. De nem megy. Leültetjük hát apánkat otthon a televízió elé, és megnézetjük vele az Angyalok városát. Bejön a terv, apám megérti, hogy mi a dolga. Bemegy másnap a kórházba az ő átlátszóvá fogyott élete értelmét elengedni, elbúcsúzni. Tudja, hogy aztán hirtelen nem lesz majd semmi dolga, és irtózik ettől a gondolattól. Az üresség, csend és tétlenség várja otthon. Nem lesz többé reggeli pelenkázás, etetés, sebkötözés, öltöztetés, fésülés, fáradtan tévé elé zuhanás, kézen fogva tévé előtti szundikálás. Vége van.

Ezek után már csak engem nézel a kórteremben, meredten. Bármerre megyek, rám tapad a szemed és erőszakosan követelőzöl, csak nem tudok rájönni, mit akarsz még. És végre meghallom a gondolataidat. Nem hinném, hogy hallucinálok, csak elkezdem tudni, hogy mire gondolsz. Mondom, hogy azt nem lehet, te pedig egyre dühösebben akarod, némaságodban hőbörögve. Mondom, nem lehet, mert nem engedik be, kicsi még. Azt akarod, hogy csempésszem be a kabátom alatt. Mondom, nem lehet, megijedne, megrémülne, sírna attól, amit lát. Előveszem a táskámból a fényképét és egy hajcsattal az infúzió csövére csíptetem, szemmagasságban. Aztán már csak őt nézed, a képet bámulod, amikor kilépek az ajtón, és tudom, hogy az életedből is. A szemed még félholtan is jobban él, mint némely élő embernek.  2007. december elseje van.