Edzeni, erősödni – a legfeministább tevékenységeim egyike. Nem azért, mert bemerészkedem a férfiak területére. Hanem mert azt mondom ezzel, hogy az erő nem a férfiak területe. És mert magamnak akarok jót és magamért teszem. Nincs kitűzött cél: nem testépítő akarok lenni és nem is bikinimodell. (Először voltak ilyen vágyaim, de aztán a túlélésre összpontosítottam. Ha mégis ilyen irányokba indulnék el, az észrevehető lesz.) Teljesíthető célokkal rendelkezem. Csak semmi emberfeletti. Megpróbálom megmenteni a tartásomat, nem akarok görnyedten, lehajtott fejjel járni. Ülőmunkában csipkerózsikaálmot alvó hátsómat is erősíteni akarom, és általános törekvésem, hogy energiát akarok, robbanékonyságot, erőnlétet. Kinyitni a befőttesüveget, ha a férjem nem tudja.

Váltani jó: életmódot, hangulatot, sportot. Hiszem, hogy nem a hasi zsírpárna makacs, ahogyan a reklámok mondják, hanem a beletörődő punnyadtság, ami rám telepedne, ha hagynám. A tehetetlenségből származó tespedés, amit azzal igazolunk magunk előtt, hogy öregszünk, macskásodunk, a hormonok hatása alatt állunk, már nem lehetünk sudárak és hajlékonyak. Hát de – mondtam magamnak. Csak ne asszonyosodj el, ember lánya!

És közben az egész út is maga a cél, mert rájövök, mikor már benne vagyok egy ideje: edzeni jó. Van heti két órám, ami csak az enyém. A kulcsom leadva, a telefonom az edző végtelen zsebében. Ilyenkor ő a titkárom is. Felolvassa, ha üzenet jön.

A női anatómián kívül szoktunk vele eszmét cserélni a kajálásról, a táplálékkiegészítőkről és olyan dolgokról, amikről én a világon senki mással nem beszélek: progresszív zene, ki tud több régi, parabolaantennával fogható csatornát felsorolni, lábszőrtelenítés, vadászat, szolárium, kutyák szőrápolása, vádli, csuklyásizom (ez nem valami félelmetes dolog ám, mindenkinek van), BCA-italok íze, proteingolyó. Edzeni jó. Nagyon jó.

Az edzés hatása, ami eufóriában és leginkább förtelmes izomláz formájában jelentkezik, napokig kitart. A falakról legalább annyi izmos nő néz le rám a teremben, a legjobb formájában, mint amennyi férfi. És közülük többen néha ott edzenek mellettünk élőben is. Mivel sok a klasszis és a versenyző, lényegében senkit nem érdekel, hogy én mit csinálok, milyen ruhában vagyok, hány éves vagyok. Mindenki magát nézi a tükörben. És itt én is megtehetem ezt szégyenkezés nélkül! És ez a közeg bizony felbátorít, hatalmas önbizalmat ad: megcsinálok olyan dolgokat, amiket soha. Húzodzkodás – félig felemelnek lentről, de mégis: én vagyok Sarah Connor! A teremben egyébként kiállították a Terminátort is, teljes vasban, fegyverzetben áll a lift előtt, meg is fogdoshatom, ha akarom. De nem, csak a gyereknek fotózom le, ez még kamaszszemmel is menő. Közös szelfit csinálok vele!

Aztán persze vannak a kívülről fanyalgók, a kiröhögők és jön a féltékenység is, mert azért pár hónap után látszik az eredmény. Átesni az értetlen körökön. Minek edzel? Nem lesz ez sok? Jaj, a visszered! Tetszik az edző és szerelmes vagy belé? A barátnők tátott szájjal nézik a testét. A férjem féltékenykedik. Anyám sopánkodik: olyan vékony a lábad! De én ezekből mind tudom, hogy erősebb lettem. Nem lesz sok. Kevés. A visszerem jól van, harminc éve sport közben szereztem azt is. Nem, nem tetszik az edző, és sosem gondoltam rá úgy. És igen, én is szoktam féltékenykedni. De minek. A lábam vékony, de körbe fogom vele tekerni a Földet.

Nem sokan örülnek a sikernek, vagy nem is érdekli őket. De nem is ez a cél. Nem csinálok szelfiket meg képeket a testemről, a mellem nem domborodik ki felül a sportmelltartóból, tüll részletek sincsenek az edzőruhámon. Nem beszélek az élményeimről, a karom körfogatáról, a kilóimról, a császárhegem és a hasizmok viszonyáról, csak néha, edzéstársaknak.

A családban apám a leginkább érdeklődő. Lelkesen kérdezi, milyen gyakorlatokat és mekkora súllyal végzek. Hozzá tud szólni a gépek mechanikájához. Neki is vékony a lába. Fura, de csak tőle fogadok el nőnapra virágot. Mindenki mást leszoktattam róla. A többiek hozzanak proteint!