– Nem félsz? Egyedül mész mindig? De, az veszélyes…, vagy nem? – kérdezik gyakran.
– Mitől? miért? – mondom a választ már kapásból.
– Háát, nem is tudom – mondják habozva, – az erdő, hegyek, egyedül…, állatok…kutyák.
A kérdezők, maguk sem tudják, de belénk kódolt a félelem. A félelem leginkább önmagunktól. Félelem az ismeretlentől. Félelem saját határaink átlépéstől. Félelem az idegentől. Félelem az újtól. Félelem a komfort zónán túli léttől. Félelem a szabadságtól. Félelem a boldogságtól.
Amikor először keltem útra, vaktában indultam, az utca végi erdőt fedeztem fel. Egyre távolabb és mélyebbre merészkedtem. A város túl végi erdejét is kezdtem lassan meghódítani. Az ismeretlen ösvények lassan ismerőssé, baráttá váltak. Egy kedves ismerős elámulva annyit mondott akkoriban, az ő párja akkor merne maximum elindulni egyedül az erdőben, ha aranyat aggatnának az ágakra. A felfedezés vonzott, az újdonság varázsa, és a jól eső “ezt is megcsináltam” érzés. Minden táv után, hóban, esőben, szikrázó napsütésben. Nappal és éjjel.
A sötétben futás egy újabb lépcsőfok a világ kapujának nyitásában, a belső létező, vagy elképzelt félelmeim legyőzésében. Sötétben minden más. Csak te, a fejedről egyenesen eléd világító fénycsóva és az esti-éjjeli éledő erdő. Mert akkor kel igazán életre. Mozog, zizeg, minden bokor és ág, s az elején minden egyes zizzenésre szinte összepisiled magad. Majd megszokod, s barátoddá válik ez is. Az addig teljesen és szokatlan zajok, neszek ismerősek lesznek. Hallom az állatok lépteit, patáinak dobbanását. Ha napnyugtából megyek a sötétbe elvarázsol a lassan elcsendesülő madár sereg, az éjszakai állatok egyre hallhatóbb zaja. Nincs már félelem csak én, és a természet.
Futok ismert és ismeretlen utakon. Nem félek senkitől és semmitől, mert tudom, hogy az erdő a barátom, a hegy felengedett magához.
Legyőztem és átléptem a saját belső félelmeimen, mert kíváncsi voltam mi van azon túl.
Hát így. Bátor vagyok? Csak kíváncsi.
