Karácsony előtti utolsó szerda van. Robogunk az autópályán a semmi felé, egy falu irányába, ahol nincs pláza, nincs mozi, egyetlen közért van, és több a földút, mint az aszfalt.

A csomagtartó tele van szépen becsomagolt ajándékdobozokkal és házi süteményekkel. Eredményes gyűjtésünk volt ebben az évben, sok kolléga hozzájárult az adakozáshoz.

Harmadik éve jövünk ebbe a lakásotthonba, már mindenki ismeri a menetrendet. A nevelők összegyűjtik a kívánságokat, mi szétosztjuk egymás között a gyerekeket, és mindenki személyre szóló, a nevével felcímkézett ajándékcsomagot kap. Plusz még ami hozzájön: sütemény, gyümölcs, üdítők, csoki, szaloncukor…

A gyerekek fél négy óta az ablakban lógnak, minket lesnek. Most fél öt van, késtünk a megbeszélt négy órához képest. Amint leparkolunk, már rohannak is kifelé, papucsban, kabát nélkül, segítenek behordani a sokmindent a csomagtartóból.

Bent, a mérsékelten meleg és gyengén megvilágított nappaliban már kissé visszafogottabban, megszeppentebben viselkednek. Nem tudnak mit mondani, de nekünk se jönnek könnyen a szavak a nyelvünkre. Csendben helyet foglalnak az L-alakú kopott díványon, és várják, ami következik. Egymás között suttognak csak. Az ebédlőasztalon szendvics, üdítő és poharak sorakoznak a tiszta, vasalt abroszon.

Mi mosolygunk, próbálunk fesztelennek tűnni, érdeklődünk: hogy vannak, mi újság, mi történt, mióta utoljára itt jártunk. Van-e még iskola, vagy már szünet van? Még holnap kell menni, de már nem lesz tanítás, csak ünnepi műsor.

Nem húzzuk tovább az időt és nekilátunk a tv elé halmozott ajándékok kiosztásának. Jön, akit szólítunk, átveszi a csomagját. Van, aki viszonozza az ölelést és a puszikat, van, aki visszaszalad előlük a helyére. Ki lázas sietséggel tépi szét a díszes papírt, ki elvonul a szobájába az ajándékbontáshoz. Ők sem egyformák, mindenki másképp reagál a várt, hiszen tőlünk megszokott, mégis az ő életükben szokatlan gesztusra: kapnak, csak úgy, érdek nélkül, ismeretlenül is szeretetből. Ha nem jönnénk, szomorúak lennének, űr maradna utánunk.

Amikor lezajlott az örömködés (vagy csalódás – sajnos nem mindenkinek sikerül a kedvére tenni minden igyekezet ellenére) első hulláma, körénk gyűlnek, beszélgetünk. A gyermekotthonhoz képest a lakásotthon jóval kisebb, itt is csak 12 gyerek nevelkedik, családi házas környezetben. Van nappali, konyha, egy nevelői szoba, és azon kívül 3-4 többágyas hálószoba a gyerekek számára. Van saját ágyuk, szekrényük… Bár az állami szándék minél több gyermek nevelőszülőhöz adása, a realitás azért ettől elmarad. A legkisebb ittlakó, Krisztián, most 11 éves, amikor megismertük őket, még csak 8 volt. Három testvérével együtt került ide. Van még két, három év alatti vér szerinti kistestvérük, őket a megyei csecsemőotthonban helyezték el, de már mindkettőt örökbe is fogadták. A kicsiknek mindig könnyebb új családot találni, főleg, ha a vér szerinti szülő idejekorán le is mond róluk. A bátyjuknak, aki 13 éves, esélye sincs, egyrészt már túlkoros, másrészt – és ez az objektív akadály – az apja mai napig nem akar végleg lemondani az elsőszülöttjéről. Hiába nem gondozza, nem tart vele kapcsolatot, öt éve, amióta elvették tőle, nem is látta, se a fiát, se a többi gyerekét. Nem ír, nem telefonál. Nincs kapcsolattartás – így mondják ezt itt.

A gyerekek nagy része szintén testvér, négyükön kívül van még egy testvérhármas és két testvérpár. Többüknek vannak még családtagjai más otthonokban, vagy nevelőszülőknél. Szétszakadtak, elszakadtak egymástól.

Karácsonyra egyetlenegy gyerek megy haza, Jánoska. Ő se a szüleihez, hanem a nagymamájához.

A többiek itt töltik az ünnepeket, mint ahogy az összes szünidőt, az otthonban. Nem várja őket senki az otthonon kívül. Nincs kapcsolattartásuk.

Pedig egyik gyermek sem árva. Mindegyiküknek élnek a szülei. Mégsem jönnek sosem. Valamiért nem tudnak, nem mernek, nem akarnak. Van, aki nem teheti: el van tiltva a saját sarjától. Így a gyerekeknek nagyon hamar le kellett számolniuk a szüleik tökéletességébe vetett hitükkel. Egymásra, a nevelőkre, de leginkább saját magukra számíthatnak csak.

Egészen sajátos világ az övék. Hála Istennek, ez a kis közösség jól működőnek tűnik. Odaadóak a nevelők, kiegyensúlyozott a gyerekek kapcsolata velük is, egymással is. Logikusak és méltányosak a szabályok, kiszámíthatóak a mindennapok. Nem fenyeget veszély. Mégis érezzük a kőkemény falakat, amelyeket ezek a kis sérült lelkek maguk köré húztak, hogy megakadályozzák a további sérüléseiket. Nem engedik meg maguknak, hogy bízzanak. Hogy kimutassák az érdeklődésüket, szeretetüket. Olyan könnyen feltámad bennünk az elnyomott szeretetvágy! Mégis félnek kinyílni, félnek kötődni. Vagy túlságosan is könnyen kötődnének bárkihez. Mint a 16 éves Lídia, aki minden alkalommal, különösebb előzmény nélkül megkérdezi, amikor elbúcsúzunk:

– Nem tetszene engem hazavinni magával?

Most szerdán, mégis mintha valami másként lenne. Mintha gondoltak volna velünk, gondolkoztak volna rajtunk. Mintha elkezdtek volna hinni bennünk. Lídia testévre, a 14 éves Árpi, egyszer csak megkérdezi:

– Azért tetszenek mindig jönni, mert maguk szeretnek minket?

Eláll a lélegzetem, annyira megörülök ennek az ő elhatárolódott világukban szokatlanul érzelemdús kérdésnek. Nem is emlékszem, pontosan mit válaszolok, csak remélem, hogy valami hasonlót ahhoz, amit gondolok: akkor hát sikerült anélkül, hogy egyszer is kimondtuk volna, a tetteink által elérnünk azt, hogy ők szeretve érezzék magukat általunk! Így, félig ismeretlenül is.