Szorongok. Márai Sándor „Alapelvek” című bölcsességéből merítkezem:
„Mosd meg kezed, mielőtt írni kezdel. Aztán mosd meg a lelkedet is. Felejtsd el a szobát, ahol éppen tartózkodol, az életet, melyet éppen élsz. Ne láss, ne hallj mást, csak a jelenséget és üzenetet, mellyel megtelik e pillanatban életed. Most már semmi közöd az emberekhez. Úgy, most kezdhetsz írni az embereknek, az emberekért.”
Ez az írás pályázat?
Igen is, meg nem is. Talán inkább egy bolyongás az emlékek tárházában.
Most Somogy megyére gondolok emlékeimből kitörölhetetlen. A lelkemben él. Ott volt nagyszüleim otthona. Hat gyermeket neveltek. A hetedik gyermeküket várták, az édesanyámat. A hetedik gyermeke érkezése nem hozta el a várt örömöt. Hatalmas, többek számára egy életre meghatározó tragédiát okozott. Katalin nevű nagyanyám, édesanyám születésekor a szülésbe belehalt.
Nagyapám egy napnál tovább nem gyászolt, véget vetett életének. Öngyilkos lett. A mai napig nem tudom felmenteni. Mély fájdalmát, a jövőtől való félelmét megértem, de apa volt. Felelősséggel tartozott a gyerekeiért, bíznia kellett volna önmagában.
Hét gyermek maradt árva, teljesen bizonytalan jövőképpel. A nagyobb gyerekek elkeltek, mert ők már hasznos feladatokat is el tudtak látni. A pólyás csecsemő, az édesanyám nem kellett senkinek. Az árvaház befogadta.
Már húsz éves volt, amikor valódi testvéreit is megismerhette. Férjhezmeneteléig velük élt.
Több mint nyolcvan esztendő választ el attól a naptól, amikor két ember, apám és anyám örömmel várták megérkezésemet. Két boldog ember ajándéka voltam, akik a sors akaratából találkoztak. Ez a találkozás a csillagokban volt megírva. Két hét alatt közösen eldöntötték, hogy egymáshoz tartoznak.
Apám arcára csak homályosan emlékszem. Nem tudom megítélni, hogy valós arcot látok vagy csak a fényképe rajzolatát. Mindig kedvesnek, mosolygósnak látom. Négy éves voltam, amikor munkahelyi baleset miatt elveszítettük.
Anyával ketten maradtunk. Kőbányán éltünk. A Noszlopy utcában volt az otthonunk. Élete végéig fogtuk egymás kezét.
Bizonytalan életünk egyszer csak biztossá vált. Anya a Maglódi úti Dréher Fonógyárban munkát kapott. Három műszakban dolgozott. Egy hónapból csak a délelőttös heteket tölthettük együtt. Délután találkoztunk. Amikor az iskolából hazaértem, anya már várt.
Főztünk, mostunk, vasaltunk. Nyáron a lakásunk előtt lévő kis padra leültünk, kézimunkáztunk, olvastunk.
A téli hónapokban korán lefeküdtünk. Alig vártuk, hogy a kis vaskályhában lévő tüzelőanyag, izzó parázzsá váljék. A kisugárzó fények, mennyezetünket beragyogták. A változó, csodálatos színpompában gyönyörködtünk. Mindig elvarázsoltak bennünket. Felejthetetlen.
Ha este együtt voltunk anya mindig mesélt. Legtöbbet a gyermekkoráról, de igazi gyermekmeséket is szívesen olvasott. Benedek Eleket a nagy mesemondót szerette a legjobban.
Ha éjszakás volt, mindig elbúcsúztunk. Éjjel égethettem a villanyt.
A gyermekorom szép volt. Nem vettem észre, hogy szegények vagyunk.
Egy délutáni műszak után anya nem jött haza. Reménykedett, hogy lefekszem és átaluszom az éjszakát. Nem így történt, én vártam. Nem jött. Szorongtam, féltem. Már éjszaka volt. Felkeltem és egyik szomszédunkhoz Kissékhez bekopogtam.
Gyermektelenek voltak, de nagyszívűek. Kiss bácsi nyitott ajtót. Megmondtam miért aggódom. Szó nélkül öltözött. Csupán annyit mondott:
– Gyere menjünk!
Sötétben réteken, mezőkön, football pályán botorkálva jutottunk ki a Kada utcára, majd a Maglódi útra. A portaszolgálaton tudtuk meg, hogy sürgős munka miatt anya még dolgozik. Hozzám pár percre kiengedték, megpuszilt. Kiss bácsinak megköszönte a törődést és visszament, hogy munkáját folytathassa.
Azt a boldog felszabadult érzést ma sem felejtem el. Anyát nem érte baj! Repülve mentem haza a Kada utcán, mely azóta kedves hely nekem, szeretem. A Kőbányán élő emberek még ma is összetartoznak, mintha egy nagycsaládban élnének. Megtapasztaltam.
Más okból is fontos nekem a Kada utca. Ott jártam óvodába és iskolába is.
Felejthetetlen óvóim, tanítóim voltak.
Az iskola meghatározó volt.
A Kada utcában eltöltött négy év eldöntette velem, hogy én is tanító szeretnék lenni. Anya is támogatott, azonban a terveim megvalósításához iskolát kellett váltanom.
Az Óhegy utcai polgári iskolába kerültem. Közben dúlt a II. világháború.
Ákos Margit nénivel – aki a Kada utcai iskolában is tanított – a polgári iskolában is találkoztam. Őt majdnem úgy szerettem, mint az édesanyámat.
A polgári iskolában minden tanárom nagytudású ember volt. Az elszaladt hosszú évtizedek, a tanár-diák kapcsolatokat még értéknövelőbbé tették. Még ma is őszintén így érzem.
Sokszor elgondolkodom, hogy azt a sok útravalót, amit becsomagoltak a szellemekbe, lelkekbe, honnan varázsolták elő? Nem tudom, hogy tanárokat tanították-e tanítani. Úgy gondolom inkább csak saját magukat adták! Mindezt akkor, amikor szirénák zúgtak, bombák hullottak.
Háború volt, félelem, rettegés. Veszélyessé vált az élet. Az iskolákat bezárták.
Anya akkor már az otthonunkhoz közeli Siemens gyárban dolgozott. Én egyedül voltam otthon. Állandóan a rádiót figyeltem. Jelezte a veszélyt. Gyakran előfordult, hogy légi veszély helyett már légi riadót mondott. Olyankor azonnal megszólaltak a szirénák. Az emberek menekültek.
Egy alkalommal az otthonunkhoz közeli Gyömrői útra is dobtak bombát. Félelmetes volt. Ijedtemben a szekrénybe bújtam. Gyerekfejjel úgy gondoltam, ha zárt sötét térben vagyok, nem érhet baj. Amikor anyának elmondtam, nagyon elkeseredett. Elmondta aggodalmát a főnökének. Ő azt ajánlotta:
– Hozza be azt a kislányt, el lesz itt közöttünk.
Így is történt.
Másnap már együtt mentünk a gyárba. A munkaasztalok mögött ülhettem. Egyszer a főnök bácsi odajött hozzám és következő beszélgetés zajlott le közöttünk:
– Látom érdeklődve figyelsz.
– Nógrádi bácsi kérem, én ezt tudnám csinálni.
– Tudnád? Próbáljuk meg! Ha tudod, felveszlek. Még pénzt is keresel.
Megpróbáltam. Sikerült. Másnap már Siemens dolgozó voltam. Jó dolgom volt a felnőttek között. Meg kell még említenem az 1944. évi késő őszi napokat. Munkába gyalog jártunk. Otthonról a Siemens gyárig a Gyömrői úton kellett menni.
Az ősz kezdetén még gyönyörű idő volt. Majd borús, esős idő lett. Előjósa az elkövetkezendő szomorú napoknak. A Gyömrői úton embereket hajtottak. Szomorú, elgyötört nők, férfiak sűrű sorokba zárva. Megérezhették együtt érzésünket. Előre megírt sárga levelezőlapok kerültek elő a zsebekből. Félve, felénk nyújtották. Elvettük, postára adtuk. A következő napon is sikerült segítenünk. A harmadik napon már nem. Már kezünkben voltak a levelek, amikor egy durva ordítást hallottunk. Ezt követte egy hátbavágás és a levelek elkobzása, összetépése. Még egy figyelmeztetést is kaptunk:
– Ha ez még egyszer megtörténik, maguk is beállnak a sorba!
Nehéz elfelejteni.
Akik mentek az úton nem tudták mi lesz a sorsuk. Most visszaemlékezésemkor Radnóti Miklós: Erőltetett menet című versére gondolok, melynek súlyos a tartalma, de felcsillan benne a remény. A reményt keltő kerek Hold, és az életjelt adó sárga levelezőlapok között, mély összefüggést érzek.
A világháborúnak végre vége lett, 1945 tavaszán iskolámban megkezdődött a tanítás.
Az Óhegy utcai iskola jó előképzést adott a pedagógusi pályában reménykedő diákoknak.
Én sajnos nem tudtam hasznosítani. Anya megbetegedett.
El kellett fogadnom, hogy tanítónő nem lehetek, mert ahhoz hosszú évekig még tanulnom kellene és így a család nem juthat a megélhetéshez szükséges keresethez.
Döntenem kellett, és a Közgazdasági Technikumot választottam.
A nyári szünetben munkát vállaltam.
A volt Kammer testvéreknél, új nevén a Kőbányai Textilműveknél az árutisztítóba kerültem.
Őszig még reménykedtem, hátha folytathatom az iskolát, de erről is le kellett mondanom. Anya még nem gyógyult meg. A Bajcsy Kórházban feküdt, az agyhártyagyulladás hosszan tartó betegség.
Egy csodálatos ember, Dr. László főorvos úr kezelte. Mindig délelőtt dolgoztam. Munkavégzés után a Sibrik Miklós úton át mindennap elsétáltam a kórházba. Ott ültem anya ágya mellett, aki beszélni nem tudott, csak szemével jelzéseket küldött felém. Beteget látogatni délutánonként két alkalommal lehetett. A két látogatási idő között volt a vizit. Akkor el kellett hagyni a kórtermet. Valaki mindig eldugott. Tudták, hogy én estig én nem megyek haza. László főorvos nyugtatott:
– Édesanyádat meggyógyítom, hogy mikor mehet haza azt még nem tudom, de hogy meggyógyítom azt biztosan tudom. Értelmesen beszélgetni tudsz vele, kezdetben minimális mozgása is lesz.
Így is történt. Már majdnem tél volt, amikor anya hazajöhetett. Édesanyám még 35 évet kapott. Mozgástere az otthonára szűkült, de szelleme szárnyalt. Minden érdekelte. Sokat olvasott, sokszor még helyettem is. Ha én otthon valamilyen fizikai munkát végeztem, nekem felolvasott. Szívesen hallgattunk együtt zenét, és valóban hallgattuk. Szép volt. Bizony szép.
László főorvos úr hivatás- és gyermekszeretete, hatalmas tudása előtt ma is mélyen fejet hajtok.
Gyerekként kezdtem el dolgozni, lassan váltam felnőtté. Anyámnak mindennap beszámoltam a napi eseményekről. Volt benne jó is, rossz is. Ha bánat ért kérte, hogy részletesen mondjak el mindent. Én őszinte voltam. Azt amit éreztem. Két lehetőséget kaptam a meghallgatás után.
Ő visszakérdezett, mérlegelt. Előfordult, hogy azt mondta ne foglalkozz vele. Küld ki a világba!
Ma is gyakorolom, bánkódni nem érdemes.
Életkörülményeim úgy alakultak, hogy mindig én voltam a gondoskodó fél. Elváltam. Fiamat születése pillanatától egyedül neveltem. Szükségem volt az édesanyámra. Mindig mellettem volt, segített.
A fiam és édesanyám kapcsolata nagyon szép volt. Sok időt töltöttek együtt.
Én sokat dolgoztam. Előfordult, hogy késő este értem haza. Számomra megnyugtató volt, hogy nagyon szeretik egymást. Anya még sakkozni is megtanult.
Az esti mesét mindig én mondtam el. Úgy, hogy fogtuk egymás kezét.
Az elmúlt hosszú évek történéseire visszagondolva, ha az édesanyámra gondolok a lelkem megtelik melegséggel. Látom arcát, mosolyát. Hallom szép és okos szavait. Úgy érzem velem van. Az anyámtól megtapasztalt tartás az én életemre is meghatározó volt.
Az emberi fény áthatol lelkünkön, gyógyít.
