Terézanyu Pályázat 2024

Gyerekkoromtól fogva vonzott a vidéki, téli élettel járó, közös, női munkálkodás, a fonó hangulat. Legyen az csigatészta készítés, dohányfűzés, tollfosztás, vagy kukorica morzsolás. Amíg a kezek járnak, felröppen egy-egy ének, mese, vagy igaz történet. Így jut a közösség tudomására mikor, ki született, halt meg, kinek mi van eladó, ki hogyan főzi, süti ezt, vagy azt, ki állított májusfát és kinek. A fonó nem csak a gyapjú fonásának a helyszíne, hanem barátságok születésének, problémák kibeszélésének, ezáltal megoldásának is a helyszíne volt.

Nyugdíjba mentem. Eleinte teljesen magamba fordultam. Mi lesz ezután? Nem kell mennem mindennap dolgozni, mint az elmúlt negyven évben. Szeptemberben nekem nem csengetnek be az iskolába. Amíg dolgoztam, alig vártam a szüneteket, és arra gondoltam, milyen jó lesz, ha nem kell reggelente rohanni. Elértem, és nem örültem neki.

Nemcsak a pszoriázis, hanem amiatt is aggódtam, hogy plus size testalkatommal nem fogadnak be a csoporttársak, de mindenki annyira koncentrált a saját testére és az új mozdulatok elsajátítására, hogy még véletlenül sem jutottak el arra a pontra, hogy engem szemügyre vegyenek, nemhogy kinézzenek maguk közül. Ott ragadtam, és két-három hónap után pszoriázismentes bőrrel, nyolc kiló mínusszal, a hastánc szerelmeseként születtem újjá.

Én Kambodzsában élek, Eszter a Balatonnál, és többnyire online dolgozunk, ezért is ilyen értékes a személyes találkozás. A közös munka is a kapcsolódásokról, egymás erősítéséről és a közös alkotásról szól. Várakozásainkat felülmúlta, hogy felhívásunkra mennyien osztották meg velünk a történeteiket. Közösséget formálunk, lehetőségeket kínálunk az egymástól tanulásra, világszerte élő szép lelkeknek adunk platformot az együttműködésre.

A legnagyobb vágyam, mióta az eszemet tudom, hogy egyszer édesanya legyek. Sokáig abban a tudatban voltam, hogy így, ebben az állapotban ez lehetetlen, ez rettenetesen fájt, talán ez a tudat jobban fájt, mint az, hogy sorvadnak az izmaim. Mikor megismertem Marikát, a nővéremet, és tudomásomra jutott, hogy van egy csodaszép kislánya, újra felcsillant a remény bennem, és ott és akkor rájöttem, hogy nem adhatom fel.

Látom a szívét, a szeretetét, az erejét elszívó félelmeket, a sebeket, amiket mások okoztak neki, és azokat is, amiket akaratlanul, ő magának okozott. Látom a tüskéit, amivel védi magát, a sötétséget, amiben néha elmerül, és a fényt is, amivel elűzi azt. Én nem azt a kemény nőt látom, akit mások, hanem azt a kislányt, aki összekuporodva, vacogva várja, hogy felmelegítse a szeretet. Ilyenkor ölbe fognám és csak ringatnám.

Évek óta ültem egy irodában, szerződéseket gyártottam, akár egy gyárban, a futószalag mellett. Lelkesedés és csillogás nélkül. Egy belső hang megszólított: Unikornis lennél, szürke igásló helyett? Legyél! Hallgattam rá. Felmondtam. Bezárult egy ajtó és kinyílt egy ablak.

Nem az enyém. Ugye, nem az enyém? Még nem ismerem meg a sírását. Villámgyors szappanozás és öblítés után rázom le a hideg vízcseppeket a kezemről. A maradékot vérfoltos hálóingem szélébe törlöm, és amilyen gyorsan csak tudom, a fehér kórházi csempének támaszkodva már nyitom is a lepattogzott fürdőszoba ajtaját. Felerősödik a zene és a sírás hangja is.
Rita, a bal oldali szomszédom a saját ágyáról a kisfiam fölé hajol.
– Csssss, Tomika. Minden rendben, itt van az anyukád.

Gyerekként képtelen voltam felfogni, miért engedik ki a kezükből a felnőttek ennyire a kontrollt. Akkor nem sejthettem, hogy a testi-lelki mérgek elől menekülve felnőttként én is függővé válok majd valamitől: egy utópiától, amely azt az illúziót adja, hogy megszűnt a testem az összes hozzá kapcsolódó hibával és fájdalommal együtt, és boldog, testetlen lélek lettem.

Több tucat kivágott mondat hever a padlón. Mindenki választhat három olyan üzenetet, amit szívesen hallott volna édesanyjától kisgyermekkorában. Elkésett mondatok ezek, mégis, sosincs késő meghallani őket. Én vagyok a soron következő, aki a kör közepére ül, és néhány perc erejéig részesülhet abból a megtartásból, ami mindig hiányzott.