A teremben vegyesen ültek anyák és apák. Az arcukról pontosan leolvashattam minden esetben, mennyire törte már meg a kapcsolatukat a gyermekük vagy gyermekeik diagnózisa. Aztán ott voltunk mi hárman, a szingli anyák. Akik mellett nem állt már se morcos, se vidám partner, vagy mert belefáradtak az autizmus megpróbáltatásaiba, vagy mert bele sem akartak kezdeni, esetleg találtak új, problémamentes versenyzőt.
Veszteségem fájdalma még a legszorosabb barátnői kötelékemet is majdnem bedarálta. Az infertilitás és az abból adódó selejtesség érzés majdnem képes volt arra, hogy végleg elszakítson attól a három nőtől, akikkel kiskamasz korom óta, – immár 24 éve – közös az utunk. Náluk ugyanis születtek nászutas bébik, nekem meg még 14 év házasság alatt sem sikerült utódot prezentálnom. Micsoda végletes sorsok egy szeretetkapcsolaton belül! Hogyan lehetséges ezt közös nevezőre hozni?
A szokásos hajnali négyes kelés. Megyek szoptatni. Lilit gyorsan mellre teszem, és kezembe veszem a telefonom. A képernyőn rögtön látom is Lilla nevét, mosolyogva nyitom meg az üzenetet: „Sajnos ma már nem érzékeltem mozgást, és a kórházban az orvosok már nem találtak semmi életre utaló jelet. Az oxitocin után gyorsan megszületett Janka. Elbúcsúztunk tőle.”
Kicsi kis lelkem összetört. Az iskolai szabadidőket és a játszásokat kint az udvaron, egyedül egy padon töltöm. Egy nap azonban két felső osztályos lányt látok közeledni felém, ahogy ezt suttogják:
– Ő nem a Kováts Adél színésznő lánya? Miért nem játszik a többiekkel? Miért ül egyedül a padon? Odamenjünk hozzá…?
A védőnőmhöz fordultam, ajánljon számomra baba-mama klubot, foglalkozást, ahol új kapcsolatokra tehetek szert. Soha nem felejtem el, amit válaszolt: – Ne keressen ilyen kapcsolatokat, nincsen arra semmi szükség! Az anyák együtt csak butaságokat beszélnek, és haszontalanságokat tanácsolnak egymásnak!
Hittem is, meg nem is, de elfogadtam, mint akkoriban mindent, amit tanácsolt. Így aztán maradtam magam, eleinte egy, majd két kisgyerekkel.
Másfél éves volt a gyerekünk, amikor elváltam és az nem volt kérdés, hogy vissza kell mennem dolgozni. A következő 4 év állandó vesszőfutásától ma is görcsbe rándul a gyomrom: nehogy beteg legyen, nehogy beteg legyek, hova tegyem, amikor ezt vagy azt meg kell csinálnom munka gyanánt. Volt idő, amikor egyszerre 4 helyen és több különböző projektben próbáltam megfelelni. Ma már nem is értem, miből gondoltam, hogy ez egyáltalán működhet.
A védőnő helyett négy férfi állt a küszöbön, akik azt kérdezték, hova rakhatják le az utánfutóról őt. Mert felöntött a garatra, járásképtelen, az út szélén aludt ébreszthetetlenül. Ők feltették az utánfutóra, de most már letennék valahová, mert tüzelőt kéne szállítani az erdőről.
Amikor gyógyszert kellett beadni minden állatnak, hát együtt vágtunk neki a telepnek. Egyikünk nyitotta az ajtót, míg a másik kutyát terelt, a harmadik a szájukba tette a falatot. Ha az ebeknél fésülni, körmöt vágni kellett, akkor is ott voltunk hát egymásnak, hogy minden rendben menjen. Tudjuk, hogy számíthatunk bármelyikünkre. Nem kell magyarázni, érvelni, győzködni: ugyanazt akarjuk és ugyanazt gondoljuk. Ha segítség kell, ott a másik karja, háta.
Ebben az érzelmi hullámvasútban, valahol a gyermekágy 4. hetében érkezett a mentőöv egy másik anyukától: ’ismered a Mamakört? Nekem nagy megtartó erő volt anno.’ Több se kellett, már jelentkeztem is az első babás csoportba, egy hónap múlva indult. Számoltam vissza a napokat. Néhány orvosi vizsgálatot leszámítva ez volt az első hely, ahová kimozdultunk az akkor két hónapos kisbabámmal, ami télvíz idején önmagában is áttörést jelentett.
Az inkubátorok mellett állunk. Grammokban és milliméterekben mérik itt az életet. A lélegzet, a pulzus és minden moccanás jegyzőkönyvbe vett és pontosan kiszámolt, kétszer két kis lélek imbolyog bizonytalanul. A karunkban branül, a hajunkon steril szövet, a szívünkben kétségbeesés. Nem szólunk, mert erre nincsenek szavak. A gyerekeket nézzük. Csak ő tudja, mit érzek, csak én tudom, mit érez.
