Mit nekem egy kis főzőcske, mikor pakolhatok a piros bőröndömbe, és egyes-egyedül ülhetek Igorba, s nyomhatom az okos buksijába: Tihany.
Az ablakok lehúzva, a hajam lobog a szélben, visszapuszit dobok a dudáló kamionosnak a pirosnál.
A bájos kis ház előtt, fent a nagy büdös semmibe lövöm a szelfit, s írom a közösségi felületre: Anyaszabinvaaan.
A sárkánylány emelt fővel, vagyis főkkel járt-kelt. Új feje kissé férfias, rekedt hangján a boltban sört kért, a hentesnél hurkát, az ágyban szexet. Emília észre sem vette, hogy régi feje sokszor elgondolkodik, de ha észrevette volna, sem maradt volna ideje ezzel foglalkozni, mert bő egy évvel az esküvő után a sárkánylánynak megszületett első kisbabája – és ezzel egy időben kinőtt a harmadik feje.
A gyerekek születése óta szinte semmit sem sportoltam. A rajtam maradt majdnem plusz húsz kiló már nagyon zavart. A szoptatással magyaráztam, hogy semmit nem vonok meg magamtól, a gyors kalóriabevitel az esti Milka-táblák eltüntetésével valósult meg. Aztán valami átfordult bennem. A pluszkilókkal egyáltalán nem tartottam nőiesnek magam, holott a párom ezt soha nem érzékeltette velem, de engem zavart.
A feszültség bennem egyre nőtt. Folyamatosan egy kesergő hárpia hangja szólt a fejemben, és lassan, de kitartóan tépdeste hegyes csőrével a lelkemet. Mindenem megvolt, és mégis, úgy éreztem magam, mint egy építőkockákból összerakott torony, ami bármelyik pillanatban összedőlhet. Nem passzolnak a kockák, vagy csak hiányoznak belőle darabok?
Belesek a rácsok közé a valaha nagymama-kedvence háromszínű macskára. Az a fajta, akit nem csak szeretettel, de csirkeaprólékkal is túltöltöttek.
Anya szerint a magamfajtának két rendes pofon kell, nem a Vörösmarty Mihály összes költeménye. Apa meg vonogatta a csontos vállait.
Három hónap elteltével úgy döntöttünk, hogy ezt be kell fejezni, és meg kell tanulni ezzel a járványhelyzettel együtt élni. Kialakítottuk, mit, hogyan fertőtlenítünk, ruházatunkat mi módon cseréljük, és természetesen, mikor és hogyan viseljük a maszkot. Mivel évekkel ezelőtt megszereztem a nordic walking edzői oklevelet, úgy gondoltam, szomszédjainkat és magunkat is kimozdítom ebből az abnormális testi és lelki állapotból. Felhívásomra egy kis csapat gyűlt össze, akik nagy várakozással vágtak bele az ismeretlenbe.
Változni, változtatni akartam. Ezért a 2015 óta eltelt években számtalan közösségi és egyéni tanulási-gyógyulási folyamatban vettem részt. Ezek közt az egyetemi pszichológiaórák csak bemelegítők voltak, hogy a fejemből a lelkem felé vegyem az irányt. Félévente mentem családállításra, amik nagyon mélyreható változásokat indítottak el bennem. Éveken át tanultam és gyakoroltam az Erőszakmentes Kommunikációt (EMK), amit aztán hivatásommá is választottam, mert a szemlélete és a használata felbecsülhetetlenül sok megkönnyebbülést, szeretetteli megélést és gyógyulást hoz nekem azóta is.
Az államvizsga előtt egy nappal nyitott meg a Tükörkép Műhely szociális szépségszalon, az álommunkahelyem, ahol szociális munkásként, kozmetikusként, fodrászként, manikűrösként és adományszervezőként segíthettem a kerületi családsegítő szolgálat ügyfeleit ingyenes szépségápolással, ruhákkal, cipőkkel, szépségápolási szerekkel. Az újságírók egymásnak adták a kilincset, és boldog voltam, hogy ennek az egyedülálló szolgáltatásnak a hírét elvitték az embereknek, mint professzionális segítési lehetőséget.
Az ajtó mögött nyomasztó csend és a felismerés, hogy ha nincs hova menni, közös témátok sincs. Még többet veszekedtek. Amint vége a covidnak, kétségbeesetten próbálsz programokat szervezni, rengeteg étterem, jó drágák, mert hátha a fine dining hozza el a boldogságot. De ott is csak csend van, boldog fotók készülnek szép ételekről, és aztán belemerültök a telefonotokba. Posztoljuk a látszatvilágot.
