Sokat vacilláltam rajta, hogy hogyan vessem fel az emberemnek, hogy mire is gondolok hetek óta. Hogyan mondjam el neki, hogy a megoldás a gondjainkra egy gyermek, akit nem én szülök, és hát na, nem ő csinál. De ezt se bírtam sokáig magamban tartani, és végül is nem vetette el az ötletet, de látszott rajta, hogy el kell fogadnia a gondolatot, hogy ő lesz a családja utolsó sarja.
Tizenhét éve nem láttuk egymást. Előtte egyetemistaként együtt vonatoztunk. Sosem csináltunk közös programot, de ha találkoztunk, beszélgettünk. Most sem az volt az első, hogy hú, de jó pasi és hú, de jó nő. Aztán elmélyült. Átbeszéltük, döntöttem, felmondtam, összepakoltam, költöztem. És MOZAIK lettünk, három fiúval.
Rá kellett jönnöm, hogy nem az a lényeg, hogy a gyerek mit csinál, mit nem csinál, hanem az, hogy Én hogy reagálok minderre. Az a lényeg, hogy mit érzek, hogy hogyan küzdök meg különféle érzelmi helyzetekkel.
Ezért ha én családügyi miniszter lehetnék, az ideális méretű élettér és autó megszerzése helyett az érzelmi stabilitásra és az önismeret fejlesztésére helyezném a hangsúlyt. Önfejlesztési, önismereti tanfolyamokat, anyaköröket, sportolási lehetőségeket kínálnék ingyen a szülőknek.
Mígnem, minden bátorító „Boldog Anya, boldog Baba!”; meg „Kis gyerek, kis gond…!”; megjegyzés után egyik nap a házunk előtt azon tűnődve, hogy a babakocsit melyik pozícióban emelem majd fel a bejárat előtt magasan nyújtózó lépcsőn, benne a végre alvó gyermekkel, felpillantottam az első emeletre. Életem egyik meghatározó pillanata volt ez. Az orrom hegyén folyó izzadságcseppet letörölve, mely a szemgolyómat azért már kellemesre csípte, hatalmas sóhajom útjára engedve, megálltam. Ekkor augusztus végén megvilágosodva, az ablakon a nagy subást és rénszarvasát megpillantva, halkan egy a házban lakó anyukának, annyit mormogtam: Köszönöm!
Advent harmadik vasárnapján a karácsony már csak egy ellobbant láng, ami azon a hajnalon, annál a telefoncsörgésnél aludt ki. Lencsi első karácsonya. Péter kivett néhány nap szabit, és várt, hogy mi fog történni. Hogy felverem-e a következő adag tojásfehérjét, vagy végre átengedem magam annak, ami elkerülhetetlenül meg fog történni. Csend volt, Péter várakozásának csendje, a hitetlenségem csendje.
Fél tízkor megszólal a telefon. Jöjjek, mert nemhogy nem tudják megnyugtatni, nem hagyja, hogy bárki is hozzáérjen, félő, hogy megsérül, ahogy kirántja magát a közeledési kísérletekből, felöltöztetni sem tudják így, nem tudják kivinni az udvarra. A héten másodszor omlok össze.
Két és fél évente érkeztek az öcsök. Nem mindig emlékeztem rá, hogy ki tette vissza őket a kiságyukba éjjel szoptatások után, pedig én voltam az. Nappal ülve elaludtam. Emlékszem sétákra, ahol én a legkisebbet, a középső a játékvonatot, a legnagyobb a plüsskutyát tolta a mózeskosaras babakocsiban, így vonultunk „hatan”. Maradéktalanul boldog órák voltak. Aztán valahogy sok lett a hang.
Na, ez volt aztán a kemény kiképzés: náthás újszülött, éjszakai orrszívások, fulladva köhögéstől aludni nem tudó kétéves, sötétben félő és éjszaka népvándorló középsős és elsős. Négy pici gyerekkel orvosokhoz menni is remek móka.
Egyébként gyűlölöm őt. Állandóan sír, nem tud aludni, olyan, mint egy élőhalott. Könnyes szemmel járkál az orvosok után, hátha valaki majd azt mondja neki, hogy ő aztán tutira meg tudja gyógyítani a gyerekét. Az agya egyfolytában kattog, kutatja a miérteket. Egy rakás szerencsétlenség, csak rá kell nézni. A múltkor is hálóingben mászkált a folyosón, a főorvos meg rászólt, hogy öltözzön már fel, mert itt nem szokás így járkálni.
