(Kedves észperente mese Neszeneked-nek)
Egyszer enyelegtem egy Emberrel Keszthelyen.
Megesett, veled nem?! Nem decemberben. Nem egy hegyen, de szép, természetes, szeles helyen. Kellemesben, melegben, szenvedéllyel, rejtve, mert lestek. Negyven gyermek, mert gyermekeket terelek és nevelek egy helyen.
Ülünk a szűk templomi padokban, hétköznap délutáni évfordulós gyászmise. Ugyanazok a nénik, asszonyok zsolozsmáznak, mint tavaly ilyenkor. A maroknyi kis család csöndben imádkozik. Ilyenkor legalább anyura gondolunk. Meg halottak napján, a kötelező temetőlátogatások alkalmával.
Már egészen korán elhatároztam, hogy nekem biztosan sok gyerekem lesz. De ezt minden kislány elhatározza akkor, mikor az életében még azok a legnagyobb problémák, hogy melyik Barbie babára melyik ruhát adja rá. Az évek teltek felettem is, hisz hiába is szerettem volna, vagy szeretném néha megállítani az időt, még nem sikerült szert tennem ilyen képességre.
Hat halott és legalább 20 sebesült, a fele valamelyik végtagját veszítette el, és még csak az első kávén vagyunk túl. Ma a Dunkerque-i csatával indítottuk a napot: egy újabb nyugodt, békés, harmonikus családi vasárnapot.
Csörögni kezd a mobilom, az ex nejem várakozik a vonal másik végén. Szinte látom magam előtt, ahogy műkörmeivel az asztalon kopog.
Szia, Zsolti – mondja bűbájosan –, sokat gondolkodom kettőnkön, hogy vajon hol rontottuk el.
Terézanyu Hangja – különdíj:
„Minden vágyam,
csukott ajtó mellett pisilni…”
Terézapu-különdíj:
Nem vagyok se Teréz, se anyu!
Ki ne érezte volna már magát szerencsétlen hülyének egy kudarccal végződött állásinterjú után?! Állásinterjúkra járni legalább olyan kellemes, mint gyökérkezelésre. Természetesen csak abban az esetben, ha az ember éppen munka nélkül van. Mert egyébként kellemes szórakozás lehet az állásinterjú, jókat lehet dumálni. De ha tétje van, akkor marad a gyökérkezelés-feeling.
Nehogy már pont egy ilyen díszszingli beszéljen nekem az anyaságról! – mondhatja most bárki. De kutyából is lesz néha szalonna, díszszingliből is lehet odaadó szülő: én boldog és szerencsés anyukája vagyok egy édes kis kétévesnek.
Úgy történt, hogy ácsorogtam egy kép előtt a British Múzeumban, Londonban. A terem zsúfolásig tele volt Madonna karján ül szent gyermek- típusú képekkel. Pufók simaképű, gömbölyű karú-lábú angyalkák arcvonások nélküli, kifejeztéstelen szemű, erősen retusált nők karján. A festészetnek eme vonulata nem érint meg, de felfigyeltem egy festményre.
