Gyerekként képtelen voltam felfogni, miért engedik ki a kezükből a felnőttek ennyire a kontrollt. Akkor nem sejthettem, hogy a testi-lelki mérgek elől menekülve felnőttként én is függővé válok majd valamitől: egy utópiától, amely azt az illúziót adja, hogy megszűnt a testem az összes hozzá kapcsolódó hibával és fájdalommal együtt, és boldog, testetlen lélek lettem.
Női közösségek megtartó ereje
Bánosi Eszter – A kör közepén
Több tucat kivágott mondat hever a padlón. Mindenki választhat három olyan üzenetet, amit szívesen hallott volna édesanyjától kisgyermekkorában. Elkésett mondatok ezek, mégis, sosincs késő meghallani őket. Én vagyok a soron következő, aki a kör közepére ül, és néhány perc erejéig részesülhet abból a megtartásból, ami mindig hiányzott.
Csuka Dorottya – Bálna-fjordban megáll az idő
Már tizennyolc éve megszámlálhatatlan közös élmény köt össze minket: kacagástól hangos Balaton-parti nyáresték, pincehűs fröccsben fürdő Balaton-felvidéki elvonulás, átzokogott szerelmi csalódások, locsi-fecsi pesti vacsorák, szilaj leánybúcsúk, együtt végigizgult babavárások, családos sütögetések, átventillált karrierváltások… Ők bátorítottak akkor is, mielőtt feladtam volna biztosnak hitt életem, majd átkeltem az Észak-Atlanti-óceánon, hogy egy boldog fejezetet írjak magamnak a tűz és jég országában, a messzi Izlandon világgá csavarogva.
Serester Orsolya Katalin –
Ahol úgy nevetsz, hogy könnyezve fáj oldalad, s ahol, ha mesélsz, mindenki tudja, mi az a kemo utáni érzés, hogy nincs tovább. Mindegy, hogy honnan, hogy miért, hogy hány éves, vagy, hogy hova tartasz, belépve a varázskapun, ott találod magad a mesében, ahol a hercegnő hitet teremthet, s ahol az élet megbocsájt, ahol a szolgáló is új utat kaphat, s ha megbotlasz is, mész tovább.
Hűvös Ágnes – Hetünk
Ott voltunk hát heten. A nagyi örök mosolyával letekintve ránk, mi pedig az asztal körül, a nevetéstől kissé szédülve, de amúgy színjózanul. Barátnőim felidézték apró, hétköznapi pillanatainkat, kifiguráztak mindent, a bevásárlólistákat, a szerelmeket, a táskákban hagyott szendvicseket, megdöccenő karrierjeinket, kitört sarkú cipőinket, elsodródó vágyainkat. Tudtunk nevetni. Talán sírni már nem tudtunk, de elég felnőttek voltunk, hogy nevessünk önmagunkon.
Lovass Adél – Orgona ága
Stigmával járkálsz a nagyvilágban. A téged körbevevő emberek, a korábbi kapcsolatok, a barátok nagyobb része eltávolodik tőled. Elszigetelődsz a világtól, és a szégyen bélyegét érzed magadon. A kollégák nem tudnak vagy mernek veled beszélgetni, a legközelebbi hozzátartozóid téged okolnak, és te egyedül maradsz a bánatoddal, végtelenül egyedül és kilátástalanul – az életre ítélve.
Tóth Mártonné Icus – Összehangoltak! Mert sírni csak a győztesnek szabad !
Beszélek a fájdalmamról, a nem tudom, hogyan tegyem le az eltelt évek változtatásait, döntéseit. Zsuzsa, az alapítvány szakmai vezetője onkopszichológus, számomra igazi Ember, a Talán igen, talán nem. Mi van, ha igen? Lelkemet megérintő, pont célba érő mondatai segítenek más nézőpontból meglátni a problémámat. Beszélgetünk a megtett és meg nem tett döntésekről, beszél a gyászról. Belül mocorog valamim, ez nekem szól. Nem búcsúztam el a gyógyulásban megéltektől! Örömmel tölt el a felismerés! Erről elfelejtkeztem, csak cipeltem az érzést, hogy hiányzik valami, hogy le tudjam zárni ezt a tíz évet.
Tőkés Réka – Csakazértis!
A széles körben elfogadott tanács, hogy „gondolkozz egy pár másodpercet, mielőtt reagálsz valamire”, ránk nem vonatkozik. Nekünk, nőknek azt kell megtanulnunk és a következő generációknak megtanítani, hogy ne várjunk sehány másodpercet, hanem azonnal, öntudatosan mondjuk ki a véleményünket, függetlenül attól, hogy hányan értenek egyet.