Ebben az érzelmi hullámvasútban, valahol a gyermekágy 4. hetében érkezett a mentőöv egy másik anyukától: ’ismered a Mamakört? Nekem nagy megtartó erő volt anno.’ Több se kellett, már jelentkeztem is az első babás csoportba, egy hónap múlva indult. Számoltam vissza a napokat. Néhány orvosi vizsgálatot leszámítva ez volt az első hely, ahová kimozdultunk az akkor két hónapos kisbabámmal, ami télvíz idején önmagában is áttörést jelentett.
Női közösségek megtartó ereje
Sulyok Blanka – Ikrek
Az inkubátorok mellett állunk. Grammokban és milliméterekben mérik itt az életet. A lélegzet, a pulzus és minden moccanás jegyzőkönyvbe vett és pontosan kiszámolt, kétszer két kis lélek imbolyog bizonytalanul. A karunkban branül, a hajunkon steril szövet, a szívünkben kétségbeesés. Nem szólunk, mert erre nincsenek szavak. A gyerekeket nézzük. Csak ő tudja, mit érzek, csak én tudom, mit érez.
Kósa Brigi – HorgolÁszok- a modern fonó
Gyerekkoromtól fogva vonzott a vidéki, téli élettel járó, közös, női munkálkodás, a fonó hangulat. Legyen az csigatészta készítés, dohányfűzés, tollfosztás, vagy kukorica morzsolás. Amíg a kezek járnak, felröppen egy-egy ének, mese, vagy igaz történet. Így jut a közösség tudomására mikor, ki született, halt meg, kinek mi van eladó, ki hogyan főzi, süti ezt, vagy azt, ki állított májusfát és kinek. A fonó nem csak a gyapjú fonásának a helyszíne, hanem barátságok születésének, problémák kibeszélésének, ezáltal megoldásának is a helyszíne volt.
Halász Ágnes – Újrakezdés
Nyugdíjba mentem. Eleinte teljesen magamba fordultam. Mi lesz ezután? Nem kell mennem mindennap dolgozni, mint az elmúlt negyven évben. Szeptemberben nekem nem csengetnek be az iskolába. Amíg dolgoztam, alig vártam a szüneteket, és arra gondoltam, milyen jó lesz, ha nem kell reggelente rohanni. Elértem, és nem örültem neki.
Cellidance – Cellidance Hastánciskola
Nemcsak a pszoriázis, hanem amiatt is aggódtam, hogy plus size testalkatommal nem fogadnak be a csoporttársak, de mindenki annyira koncentrált a saját testére és az új mozdulatok elsajátítására, hogy még véletlenül sem jutottak el arra a pontra, hogy engem szemügyre vegyenek, nemhogy kinézzenek maguk közül. Ott ragadtam, és két-három hónap után pszoriázismentes bőrrel, nyolc kiló mínusszal, a hastánc szerelmeseként születtem újjá.
Karas Judit – Női közösség – egymást emelő szupererő
Én Kambodzsában élek, Eszter a Balatonnál, és többnyire online dolgozunk, ezért is ilyen értékes a személyes találkozás. A közös munka is a kapcsolódásokról, egymás erősítéséről és a közös alkotásról szól. Várakozásainkat felülmúlta, hogy felhívásunkra mennyien osztották meg velünk a történeteiket. Közösséget formálunk, lehetőségeket kínálunk az egymástól tanulásra, világszerte élő szép lelkeknek adunk platformot az együttműködésre.
Péterfalvi Berki Magdolna – Közel, s mégis tàvol….
A legnagyobb vágyam, mióta az eszemet tudom, hogy egyszer édesanya legyek. Sokáig abban a tudatban voltam, hogy így, ebben az állapotban ez lehetetlen, ez rettenetesen fájt, talán ez a tudat jobban fájt, mint az, hogy sorvadnak az izmaim. Mikor megismertem Marikát, a nővéremet, és tudomásomra jutott, hogy van egy csodaszép kislánya, újra felcsillant a remény bennem, és ott és akkor rájöttem, hogy nem adhatom fel.
Szajkó Mária – Szárnyak nélkül
Látom a szívét, a szeretetét, az erejét elszívó félelmeket, a sebeket, amiket mások okoztak neki, és azokat is, amiket akaratlanul, ő magának okozott. Látom a tüskéit, amivel védi magát, a sötétséget, amiben néha elmerül, és a fényt is, amivel elűzi azt. Én nem azt a kemény nőt látom, akit mások, hanem azt a kislányt, aki összekuporodva, vacogva várja, hogy felmelegítse a szeretet. Ilyenkor ölbe fognám és csak ringatnám.
Gász Marianna – Az irodalomterápia közösségi ereje
Évek óta ültem egy irodában, szerződéseket gyártottam, akár egy gyárban, a futószalag mellett. Lelkesedés és csillogás nélkül. Egy belső hang megszólított: Unikornis lennél, szürke igásló helyett? Legyél! Hallgattam rá. Felmondtam. Bezárult egy ajtó és kinyílt egy ablak.
Zentai Alíz – Férfiaknak belépni tilos!
Nem az enyém. Ugye, nem az enyém? Még nem ismerem meg a sírását. Villámgyors szappanozás és öblítés után rázom le a hideg vízcseppeket a kezemről. A maradékot vérfoltos hálóingem szélébe törlöm, és amilyen gyorsan csak tudom, a fehér kórházi csempének támaszkodva már nyitom is a lepattogzott fürdőszoba ajtaját. Felerősödik a zene és a sírás hangja is.
Rita, a bal oldali szomszédom a saját ágyáról a kisfiam fölé hajol.
– Csssss, Tomika. Minden rendben, itt van az anyukád.