Már elviselhetetlen a szívdobogás és a torkomat szorító magány. Megmondtam, hogy elválok, de azóta olyan félelmetes lett. Nem szól hozzám, de e-maileket ír a közös nappalinkból, ami olyan, mintha egy hódító nép betört volna birodalmamba, és megváltoztatná mindennapi életritmusomat. Elmegyek futni este, hogy egyedül legyek, kapjak levegőt, mert a nappaliban már olyan kevés van.
Most én jövök!
Csernák Krisztina – A főnixmadár kegyelme
Pár nappal később ott ülök az első személyközpontú csoporton. Tökéletesen elrendezett kör, zavarban lévő kedves ismeretlenek. Mindenki pszichológus.
– Most én jövök? – A szám, mintha magától beszélne, viselkedésem feszes kontrollja elillan. – Kriszti vagyok, rákos a férjem, és hamarosan meg fog halni. Két kisgyermekem van – fojtogat a sírás, de csak azért is végigmondom narratívámat.
A kedves ismeretlenekkel ebben a pillanatban válunk évekre egymás szövetségeseivé.
Sós Dóra Eszter – Jó
Mire vágyik egy egyszerű nő? Elmegy mammográfiára és komplett vérképre. Főz a családnak hétköznap is. Egy szó: nutellás croissant (kettő). Meditálok. Félórás gerincgyakorlatot végzek a youtube-ról. Felpucolom ecettel a tengerimalac-pisit a parkettáról. Kávét iszom húsz éve nem látott emberekkel. Terápiára járok. És mindent én, magamért, és ez elképesztően új, furcsa és nagyszerű érzés.
Riederné Fonyó Barbara – Két kerékkel több! Maradhat?
Most is írok. A járvány alatt. De érzem, hogy ez már nem elég. Pedig már naponta írok, amit korábban sose tettem. De hiába élesek a betűk, hiába feketéllnek a fehér háttéren, hiába tűnnek kereknek a történetek, én valahol nagyon messze vagyok. Önmagamtól. Pedig most kéne csak az erő, a felszínen maradni, összerántani a családot, messzire űzni a káoszt, új rendszert kialakítani, visszanyerni az egyensúlyt, hogy menjen, hogy legyen, hogy megmaradjon. A család. A gyerekek. Mi.
Marta Barbedor – Gondolatok összegzése csapongva
Anyukám négy éve ment el, Nagymamám két éve, most itt vagyok, félig viszem a batyujukat, tudom, nem kellene, de annak köszönhetően, hogy ők sajnos azt gondolták, hogy a testi-lelki jólét a sütésben, főzésben, és a kert plusz kiskert rendben tartásával, karrierrel/munkával és gyermekneveléssel megspékelve a legjobb, na hát ennek hála ma már a családom női ágon, anyai részről kihalt.
Darvas – Kruppa Terézia – LéleKzem
Tizenkét évig volt kitűnő bizonyítványom. Az elvárásokat az emberi kapcsolatok és a testi-lelki fáradtság elé helyeztem. Sokszor elhanyagoltam a belsőm legfontosabb igényeit a kapcsolódásra és az önazonosságra. Még sok évre lesz szükségem, hogy teljesen megtanuljak a jó irányba növekedni, de van hozzá kedvem, mert nem egyedül vagyok ezen az úton.
Katona Henriett – Egyensúlytalanság
Időm nem lett több, a prioritások változtak meg. Nőnek látszani – ez került az első helyre.
Eltűnt harminc kiló, felkerült a póthaj, a műszempilla, alapdarab lett a kontaktlencse, a miniruha – csak ne legyek többé nemtelen.
Barna Berni – Szellemek a testemben
– Több vizsgálat kell, de ne féljen, hisz fiatal és szép. A stressz, a hajlam, a környezeti tényezők – ezt is mondja, és közben újra megfogja a kezem, majd hozzáteszi – Mi nők, mindent kibírunk.
Letörlöm magam. Kicsit szégyenkezem. Gyorsan felöltözöm. Kilépek a rendelő ajtaján. Nagyon hideg van itt. Tényleg, olyan, mint egy hullaház. A hajlamom, meg a stressz. Miért nem mondta ki, hogy a boldogtalanság? Itt nem ér ilyen szavakat használni?
Pálfi Gabriella – “Túlélünk mi mindent Tibcsi…”
Egyre világosabban láttam, hogy az életmódom összefügg szorosan a szokásaimmal, az étkezésemmel, a kapcsolataimmal, a munkámmal és a fizikai teherbírásommal. Hogy minden mindennek a része és kutya kötelességem odafigyelni. Mindig mindenki fontosabb volt, mint saját magam. Fiatalok vagyunk, azt hisszük mindenhatóak vagyunk. Mindent kibírunk.
Tokaji Edit – Öt iksz plusz a harmadikon
Pityereg az istenadta. Hiányoznak neki a kölkök, ő amúgy is olyan magányos, valószínűleg nem is szereti senki, meg persze szükség sincs már rá, minek is él tulajdonképpen. Rázendítek a kortesbeszédre, mindent elmondok neki, amit jómagam is csak az agyammal tudok, a szívem még nem engedte be. Ez így normális, örülni kell neki, kívánhatnánk-e mást, mint hogy képesek legyenek az önálló életre a gyerekeink, blablabla… Na jó, ez nem állapot, kapd a cipőt, lemegyünk sétálni. Igen, most!