Nem tudom, mennyi idő telik így el, de már bizseregnek a lábaim, ahogy az ágya mellett guggolok dúdolgatva. Az érintésem okozta rémület alábbhagy benne. Az ajka, a mindig lefelé biggyedő, reszkető kis vonal egyenessé válik. Tenyeremben érzem ütemes, nyugodt szívverését. Így alszik el, talán életében először biztonságban.
Amikor megtudtam, hogy apa leszek, hatalmas nyomást helyeztem magamra, elolvastam mindent, Vekerdyt, Ranschburgot, de még Rousseau-t is. Úgy éreztem, tudok mindent, amit kell. Felértem az általam elégnek vélt tudás csúcsára, és fejest ugrottam az ismeretlenbe. Aztán ott álltam a fiam ágya mellett, mint Empedoklész megmaradt szandálja, amiből hiányzik minden, ami lényeges.
Fogalmam sem volt arról, hogy annyira intenzív lesz ez az egész, hogy úgy kifordulok magamból, ahogy a negyvenöt év alatt egyetlenegyszer sem. Fogalmam sem volt arról, hogy én, a megtestesült optimizmus, az örök jókedv, a béke és a nyugalom szigete úgy ordítok majd, mint a sakál, vagy zokogok az ágy szélén azon gondolkodva, hogy merre meneküljek, és azt latolgatva, vajon ki ez az ember (én), merthogy én nem, az biztos.
Egy lopott percben olvastam, hogy a gyerekágyas időszakban nagy esély van arra, hogy az anya többször haragudjon a férjére, mint előtte. Elgondolkodom ezen és be kell lássam: van benne valami. Ha a szívemre teszem a kezem, azonnal tudom, hogy mi az. Utálom, hogy a férjem megteheti, hogy aludhat, ehet, ihat, dolgozhat ugyanúgy, mint a kisbabánk érkezése előtt. Haragszom a privilégiumaira. Ő megtarthatta mindet, én meg már a terhességem alatt szép lassan elveszítettem az összeset.
Tudtam, hogy meg vannak számlálva a perceim és a petesejtjeim, de még mindig forgattam a szemem, amikor a villamoson az anyukák a seggembe tolták a babakocsit vagy ha a repülőn a közelemben ült egy csecsemős család. “Fasza, itt fog üvölteni.” Csodálatos évek voltak, és egyetlen percet sem cserélnék el semmire, még az alakuló epeproblémáimat sem.
„Pólyázd majd be! Nehogy évekig szoptasd! Tedd majd le a kiságyba aludni, nehogy elkényeztesd!” Záporoztak az utasítások, miközben a beleegyezésem nélkül simogatta a gömbölyödő hasam. Én pedig tűrtem, olykor-olykor friss kutatásokról meséltem, de leginkább csak figyelmen kívül hagytam őt, már nem tudott kibillenteni az egyensúlyomból. Hétről hétre csak arra vártam, hogy a kisfiam megérkezzen.
Aztán itthon ülök, kezemben a 3 hetes csecsemőmmel, és megint várok. Csak azóta eltelt 25 év. De nem jön. Most éppen nem a munka tartja vissza. Most éppen hasmenése van. Azt mondja. Sajnos nem tud jönni segíteni nekem a baba körül, azt mondja. Biztos azt hiszem, direkt csinálja, pedig nem. Azt mondja. A jeges felismerés, hogy egyedül vagyok hagyva, azt hiszem, most csapott meg úgy igazán.
Barátnőm hívásait ignorálom. Mégsem adja fel. Rezeg az asztal közepén a mobil, kínjában már körbeforog. Fizikai fájdalommal jár megtervezni, hogyan fogok felállni a kanapéról és elmenni érte. Talán egy óra is eltelik, mire leküzdöm félelmemet, elbotorkálok a telefonért és visszahívom. Keveset mond, visszafogottan próbál aggódni, tudja, hogy most van az, amikor kórházba kell vinnie, én pedig szintén érzem, mennem kell.
– Előbb magyarul tanulj meg, bogyó – mondja neki, majd hozzám fordul. Nem kellene inkább magyar népdalt énekelnie?
– Azt is énekel. Én már hülyét kapok a mókuskától, a csigától, az összes depis magyar mondókától. Az egyik árva, a másik béna, a harmadiknak nincs cipője… Az empátiáról nem is beszélve. A doktor bácsi nehogy meggyógyítsa a szerencsétlen mókust! Tudod, hogy a bogyó úgy énekli, hogy meggyógyítja, meg?
Aztán megszületett és én persze a második pillanatban szerelmes lettem és lehet, hogy gáz, de nem az elsőben. Én akkor csak örültem, hogy vége. Aztán valószínű, hogy ettől, hogy a fej(Ő)gép folyamatosan a gyereken volt és egyre kevesebb fény jutott az apjára, plusz elkezdtük egymást apának és anyának szólítani a férjemmel, a nőiességem az valamelyik pelenkával együtt landolt a kukában. Mackógatya, sportcipő, lego-frizura.
