Azt azért sokáig ő sem tudta, hogy miközben a borosztályon a Debrői Hárslevelűt rakosgattam a polcra, mindig apámra gondoltam. Az a pillanat merevedett ki az időben, mikor közölte velem, hogy meghalt az anyám, és a sírástól taknya-nyála belecsorgott az üvegbe, miközben meghúzta azt. Bár csak hét deciliter, mégis ez volt a legnehezebb áru, amit valaha polcra raktam. A Debrői Hárslevelű, zöld, hosszú nyakú üvegben.
Emlékszem egy nyári szombat délelőttre, amikor rajtam volt a boltos sor, és a listámat szorongatva igyekeztem mindent összeszedni. Szombaton csak délig volt nyitva a Nagy Bolt, úgyhogy elég sokan voltunk. Rusznák Gyuszi és felesége, Ildi a csemegepultnál álltak. Gyuszi a nagy melegre és a szabadnapra való tekintettel már bekaphatott pár pálinka-sör menüt, gyanítom, hogy Ildi eleve a szemben lévő kocsmában vadászta le, mert amúgy nem volt egy boltba járós fajta a Gyuszi.
Szerződéses bolt! Ez kell nekem! Cukrász ugyan nem leszek, és a diplomámmal sem tudok kezdeni semmit, de sebaj! Hátha egyszer még leszek cukrász, de ezt most engedjük el, mert most ebbe az irányba kezdett pislákolni a fény! A nagypapám, akitől kiskamaszként kellett elbúcsúznom, ő is boltos volt.
Magam sem tudom mi okozta a változást. Valahogy elmaradtak a mindennapi furkálások egymás iránt, valahogy minden jóra változott. Elkezdtünk együtt, egy csapatban dolgozni. Legalábbis én ezt érzem. Sokkal több van a munkatársaimban, mint ők magukról hiszik. Én látom bennük a jót.
Minden második héten gyakorlaton voltunk, nyáron is több hetet dolgoztunk, bőven kipróbálhattam, milyen a pult másik oldalán lenni. Figyelni az oktatók tanításaira, miszerint „mindig a vevőnek van igaza”, és nem nagyon díjazták, amikor valaki a neszeszeres táska helyett mitesszeres táskát kért és a 16 évemmel annyit tudtam tenni, hogy pofon röhögtem a vevőt majd visítva berohantam a raktárba.
