„Gratulálok”- mondta édesanyám, amikor kezembe vettem a diplomám. „Most már valóban elkezdhetsz dolgozni!” – tette hozzá kissé szokatlan hangnemben. Mi az, hogy most már elkezdhetek dolgozni? Hiszen én eddig is keményen dolgoztam: nyelvvizsga, két nyelvből is, külföldi ösztöndíj, kétszer is és még sorolhatnám, mi mindenért dolgoztam meg , míg a diplomám a kezembe vettem. Mindez 2003 júliusában volt, aztán azon év őszén valóban munkába álltam egy középiskolában, mint német szakos nyelvtanár. A német szakos kollégák legfiatalabbjaként sokszor hallottam a hátam mögött: „Nézd, a stréber! Majd fél év alatt elhagyja ez a nagy lelkesedés, ez a nagy motiváltság!”. S mindezt azért, mert pályakezdőként tele voltam ötlettel, tervvel, más módszereket alkalmaztam az óráimon, s ami a legfontosabb, szerettek a diákok. Nagyon sokat és kitartóan dolgoztam azon, hogy elfogadjanak, s miután fél év elteltével sem múlt el a lelkesedésem, elfogadtak, s talán el is ismertek. Teltek az évek: házasságkötés, egy elhalt magzat miatti befejezés, majd öt év után végre megszületett az első gyermekünk, akivel az első időszaktól kezdve otthon kellett maradnom. Nagyon nehezen viseltem, hiszen egyik-napról a másikra abba kellett hagynom a munkát, amit pedig nagyon szerettem. ”Az itthoni tanítványaidról nem kell lemondanod!”- mondta férjem, aki tudta, mennyire fontos nekem, hogy legyen sikerélményem, amit a magántanítványok meg tudtak adni, hiszen akkor éppen nem olyan csoportjaim voltak, ahol brillírozni lehetett volna… Nekem nagyon sokat jelentett akkor, hogy a társam nem azt szerette volna, hogy én otthon üljek, s a babakelengyét készítsem elő, hiszen ez nem töltötte volna ki az időmet.
A szülés után fél évvel kezdtem el azt érezni, hogy valamit kell csinálnom, valami hiányzik. S mintha csak megérezték volna a tanítványok a vágyam, újra voltak jelentkezők, így szépen fokozatosan vissza tudtam térni a tanításhoz, de ekkor még csak otthon. Gyermekünk másfél éves volt, amikor bölcsődébe kezdett járni. Az addigi babakocsis „barátnők” kezdtek elmaradozni, hiszen ők nem tudtak mit kezdeni azzal, hogy engem nem tesz boldoggá a babaruha-illat, kell valami, ami az én épülésemet is szolgálja, azaz visszamentem dolgozni korábbi munkahelyemre. Szerencsém volt egy támogató társsal a hátam mögött, aki soha nem ellenezte a döntésem, nem akart erőnek erejével otthon tartani, amíg csak lehet.
A kihívások, feladatok mellett nem volt az anyagi szempont sem elhanyagolható, hiszen abban az időszakban nagyon nehezen éltük meg a mindennapjainkat, szükség volt az én fizetésemre is. Fogalmazhatok úgy is: mindamellett, hogy igényem is volt a munkába való visszatérésre, az ezzel megkeresett forintok is számítottak. Igazi logisztikai bravúrt vittünk és viszünk még ma is véghez: ki, mikor hova megy, mit csinál, s bevallom őszintén nem tudom, mit tennék, ha nem egy olyan társ lenne mellettem, aki munka után nem lerogyva a fotelbe néz maga elé…
A szakmai pályámon haladt minden szépen, de egy idő után úgy éreztem, ez nekem már kevés, valami mást szeretnék, valami újat, valami igazi kihívást. A sors ekkor egy álláslehetőséget küldött nekem, méghozzá vezetői állást. Ez lenne a kihívás! Az állásinterjú után aztán jött az elutasító levél, nem engem választottak. Sebaj, megy az élet tovább, valamiért ez a feladat mégsem nekem való lenne. Aztán két hónappal később a cég vezetője felhívott, szeretne egy találkozót kérni, mert lenne számomra egy ajánlata, s örülne, ha elfogadnám.
Játszhattam volna a „durcás kisgyermeket”, de nem tettem, mert tudtam, hogy a közszférából átkerülni a magánszférába, az maga hatalmas kihívás. Én pedig arra vágytam. Ez a munka is örömet jelent, szabadabb vagyok, mint a korábbi helyemen, fejlődhetek, tanulhatok, ami a lételemem, ami nélkül nem tudok létezni. Igaz, vannak időszakok, amikor a családom kevesebbet lát, külföldre is többször utazom, de így vagyok jól!
Szerencsére mellettem állnak, támogatnak, mert tudják, mennyire fontos nekem, hogy épülhessek, s hogy mindezt gyermek, férj, háztartás mellett teszem, azért pedig tisztelnek, s ezt minden találkozáskor a tudtomra is adják, s ez az elismerés, valljuk be, jól esik!!!
Hogy sikeres vagyok- e? Úgy érzem, igen. Hogy gyanús-e ez mások szemében? Abban biztos vagyok! Hogy nő ismerőseim közül többen elítélnek, s karrieristának tartanak? Abban még biztosabb vagyok! Nekem azonban így kerek az életem! Nem kell választanom család és karrier között, hiszen a kettő együtt is remekül működik!
