A kórházi szobámban vacogva bújok a takaróm alá, huzat van, az ablakok rosszak, aludni nem tudok, az ágy kényelmetlen és amúgy is túl sok gondolat kavarog a fejemben. Itt az idő számot vetni. El kell dönteni megérte-e ezt az utat választani. Fura, de amióta apu meghalt, 25 éve soha nem éreztem a jelenlétét, és most igen olyan mintha a másik ágyon ülne, egész közel. Nem ijeszt meg az érzés inkább megnyugtat. Fülemben csengenek az ügyeletes orvos szavai, nehogy stroke legyen a biztonság kedvéért beutalom, maga csak 35 éves nem kéne ilyeneket érezzen.

Tegnap rohadtul megijedtem, ma még jobban, ahogy lezsibbadt a jobb oldalam az arcom a kezeim a lábam, ahogy úgy éreztem hogy minden lépésnél kiszaladnak a lábaim alólam egy kérdés zakatolt a fejemben MEGÉRTE?

A férjem tétován ácsorgott velem a kórházi folyosón amíg vártunk hogy felvegyenek láttam arcán a rémületet, eddig mindent együtt csináltunk, mi ketten vagyunk egy egész, most mi lesz?

És ahogy ránézek megint ott zakatol a fejemben a kérdés MEGÉRTE?

Az MRI belsejében érzi meg az ember a tehetetlen pánik érzését csak igazán, nem merem kinyitni a szemem csak egy másodpercre de gyorsan be is csukom zöldes fények villódznak hangos kattogó kopogás sípolás, kínomban kicsit elmosolyodom ilyen volt amikor abban a sorozatban elvitték a főszereplőt az ufók. A percek lassan telnek, próbálok nem figyelni arra hol vagyok mert muszáj megcsinálni ezt is. Valami olyan kell, ami eltereli a figyelmem, marad a számolás, fejben jól számolok, csukott szemem előtt kivetítem a számokat gondolatban – háromszáz nyolcvanhétezer szorozva kettőszáz hatvan. Na ezzel elvagyok aztán megindul a gép kifelé a személyzet hangos nevetésbe és sikongásba kezd, látva mézeskalácsos zoknimat és bambis pizsamámat. Zavaromban elhabogom, hogy az asszisztensem vette, hogy legyen tiszta ruhám. És megint kattog a kérdés MEGÉRTE?

Kicsit jobban vagyok ezért el is kezdek aggódni a benti munkahelyi dolgok miatt, telefonálok, próbálom letölteni az emaileket, döcögősen megy. Idegesít.

Abban az iparágban, ahol én dolgozom a nők maximum beszerzői vagy pénzügyes pozícióig jutnak el a mérnök olyan kevés mint a fehér holló, a vezető meg még kevesebb.

Állandó versenyben állok, és állandó harcban a nőiségemmel.

Én sem vagyok mérnök, mérlegképes könyvelő, de sokat tanultam az elmúlt 8 évben, de sok mindenkinek ez sem elég. Nincs mit szépíteni a cégtulajdonos diszkréten hím soviniszta.

Ahányszor eljön, arra a 2-3 napra külföldről, mindig végig kell hallgatnom, hogy jó jó amit csinálok de kell egy férfi, egy mérnökember, aki majd jól a kezébe vesz mindent.

Közben évek óta én csinálok mindent, megbeszélem a kollégákkal a napi teendőket, tárgyalok a szállítókkal a vevőkkel ránézésből megmondom melyik termék melyik vevőé, ha kell egy megoldás sokszor már hamarabb mondom, mint a mérnökök, hogy melyik termék hasonlított már erre korábban. Árajánlatot számolok a tervezőkkel és igen nyáron, amikor nagyon sok munka volt csavaroztam, szereltem is. Remélem apu azt is látta, nem csak, ahogy most fekszem a kórházi ágyon, ha látta biztos büszke volt. Emlékszem, 3 évesen készített nekem egy kézzel hajthatós fúrót, amit én szorgalmasan használtam is a szobám falára hatalmas lyukakat fúrva.

Hogy a nagyfőnök el tudjon fogadni, próbáltam feladni mindazt, ami vagyok a nőiességem legjavát.

Nem vagyok egy bombázó, mégis azért nőies nőnek mondanám magam, de leraktam a csinos szoknyát lett helyette nadrág és ing alatta kis fehér pólóval nehogy túl sokat mutasson. A hajam mára egyre rövidebb. Nincs körömlakk se smink. Csak amúgy fiúsan nehogy emiatt ne vegyenek komolyan.

Azt már az elején tudtam, elfelejthetem, hogy én anya legyek. Amúgy sem vagyok az az anyuka típus, hát erről is lemondtam. Egy átsírdogált éjszaka után meghoztuk a döntést a férjemmel, akit azóta talán még jobban szeretek, hogy így ezzel a döntéssel is elfogadott.

Aztán jött egy új kolléga és a nagyfőnök újfent kész tények elé állított. Igaz, hogy az összes új gépre én szereztem a pénzt, igaz, hogy sokat fejlődtem, de ő továbbra is úgy gondolja arra, hogy a csapatot irányítsa egy férfi, kell egy mérnök.

Itt már kijött belőlem a keserű gúny, és megkérdezem ugyan honnan tudja, hogy mi történik itt amikor három havonta jön ide két napra, és telefonon se nagyon tudom elérni. Honnan tudja, ha minden döntést nekem kell meghozni, mert ha nehéz döntés kell akkor napokra eltűnik?

A válasz: de te egy nő vagy, nem tudod annyira megtanulni.

Megígéri, átküldi az ő általa elképzelt új felállás szerinti munkaköriket, megmondom neki, hogy ez így nem fog menni ez megalázó, akkor inkább december végével váljon el az utunk, ő persze erősködik nem szeretné hogy elmenjek.

Megjön a munkaköri, nevetséges, elküldöm a fenébe, ő visszaír hogy attól leszek jó menedzser ha az új kollégát meg tudom tanítani mindenre amit én tudok. De játszunk így! Másnap bemegyek és amikor a kollégák hozzám jönnek be döntésekért meg egyeztetni akkor megkérem őket menjenek az új kollégához. Nem mennek, leülnek velem szembe, pedig pasik engem akarnak, velem akarnak dolgozni.

Egyik most vesz lakást, a másik most épít, mindegyiknek megvan a saját baja, elmondják, hogy nem hagyhatom őket cserben. Amikor kimennek letörlöm a düh könnyeit amik végigfutnak az arcomon, mert tudom, tényleg nem hagyhatom őket cserben, meg kell mutatni, hogy én is vagyok olyan jó, mint egy férfi.

Eltelik hét-nyolc hét, kiütöm a konkurenciát egy tárgyalássorozat végére, egy nagy vevőtől egyedül.

A férjemmel nem volt szabad napunk nyolc hete hétvégén sem. Ő a gyártásban dolgozik, sokszor két három géppel egyszerre, én folytatom a napi harcot megrendelés kupacokban a mérnökök asztalán.

Mindketten iszonyú fáradtak vagyunk, de csináljuk, mert nem azért harcol az ember valahol nyolc évig, hogy utána csak úgy feladja harc nélkül. A férjem fantasztikus ember támogat, mögöttem áll, erősít. Ő az az ember, akire igazán mindig fel tudtam nézni az eddigi életemben.

De a szervezetem megbosszulta a sok órát, a pihenés nélküli napokat és amikor egy rövid három órára megpróbáltunk szusszanni egyet, szerdán, munka után elrohanva a színházba, akkor bizony összeomlott.

A barátnőm szerint a nyolc heti pörgés után egyszerűen nem értette a szervezetem miért álltam meg.

A szünetben felállok és úgy érzem kiszalad alólam a lábam, az operettben a székek között kicsi a hely gondolom biztos csak elzsibbadt a kényelmetlen üléstől de nem múlik és egyre jobban terjed előbb csak a lábam utána már hallani se nagyon hallok, zúg minden, a körülöttem levő morajlás egyre hangosabb, egyre érthetetlenebb. Még szünet után megpróbálok visszamenni, de tudom hülyeség volt, valahogy kitámolygok az előtérbe, de nem bírok tovább menni, orvost hívnak.

Másnapra kicsit jobban vagyok bejövök dolgozni, de a zsibbadás megint kezdődik az arcom, a lábam, a kezem, a jobb oldalam, az ujjaimat már mozgatni sem tudom rendesen.

Az asszisztensem bejön, átölel míg a férjem átöltözik. Ott sírok a vállán, mint egy gyerek, hogy nem akarok meghalni, és nem akarok egy szobanövény se lenni, aki nem tudja mozgatni a jobb oldalát.

Ügyelet, kórház neurológia. És elkezd kattogni a kérdés: MEGÉRTE?
A nagyfőnök kinti asszisztense óránként ír sms-t, hogy mi van velem, ő persze nem ír, csak vagy kétszer. Tudja ő, hogy ezt kilencven százalékban ő csinálta.

Pár nap múlva kicsit jobban vagyok, nem bírok pihenni, nem szoktam, idegesít a kórház csendje saját felelősségre hazamegyek.

Otthon odabújok a férjemhez, Istenem köszönöm itthon vagyok.

Aztán hétfő reggel bemegyek dolgozni év vége van, nem hagyhatom cserben a többieket, leülök, nagyot sóhajtok, kinyitom a laptopom, 256 olvasatlan üzenet és még a srácokkal is át kell venni hol tartunk, de a fejemben folyamatosan ott kattog a kérdés MEGÉRI?