Próbálok visszaemlékezni a XXI. század elejére, de a hét eleje sincs meg, nemhogy az, milyen lehetett, amikor nem dolgoztam. Visszafordíthatatlan munkamániás vagyok, szerintem gyerekkorom óta. Nem mintha a kommunizmus végéből kinyerhettem volna a munka szeretetét, szerintem inkább a gének szórakoznak velem.

Persze a szerintem és a pszichológusom szerinti szerintek két különböző szinten kerülnek feldolgozásra az agyamban. Hol máshol?! Azt mondja, higgyem el, ha kikapcsolok JÓ lesz. Hát, én bevallom őszintén: DOLGOZOM rajta!

Egyébként igen, szoktam álmodozni arról, hogy milyen lehet nem dolgozni. Csak úgy üldögélni a teraszon, nézni a napfelkeltét, a naplementét, közben koktélt szürcsölgetni, és az élet nagy kérdésein gondolkozni… Zokniteregetés közben sűrűbben, mint nem-zokniteregetés közben. Olyan ez, mint mikor este a gyerkőcnek olvasom a mesét, és mindig pontosan ugyanannál a mondatnál jön rám az ásíthatnék. Ásítok egyet, aztán el is múlik.

Nem tudok beszámolni arról, hogy esetleg nálunk más lenne (egyébként simán lehetne!) a helyzet, mint a legtöbb általam ismert házasságban, már ha munkamegosztásról és „dolgozói definíciókról” van szó. Nálunk a munka definíciója: amivel a kenyeret keressük, és amit hazaviszünk minden este, majd jót veszekszünk rajta. A gyerekkel való törődés definíciója ennél murisabb: az a szívből jövő, szeretettel teli időszak (hétköznap két óra este, fél óra reggel) amikor mindenki (legfőképpen én) a tőle telhető legenergikusabb módon beleveti magát a játékba, és kreatív nevelésbe – szót sem ejtve pl. elektronikus eszközökön történő mesék nézéséről. Titokban a YouTube feltalálóinak azért szoktam Oscar díjat osztogatni, amikor elengednek legalább hajat mosni.

A házasságomon belül természetesen küzdöttem egy darabig a definíciók újraértelmezése ellen, még az elején, amikor megszületett Gergő – aztán egy idő után elvesztem a munkamánia, fáradtság és kimerültség Bermuda háromszögben. Egyrészt nem tudtam mit kezdeni a semmittevéssel (a pszichológusom anyámra vezeti vissza, én a kommunizmusra, a filozófusom szerint csak azért, hogy ne értsek egyet), másrészt elég frusztráló nap-mint-nap azt hallgatni, hogy „de jó lenne, ha te is keresnél valamit”. Pénzt értve a valami alatt.

A napi csaták ellen így én bekötöttem az egyetlen drogot intravénásra: elmentem keményen dolgozni. Most tartok ott, szülés után 3,5 év elteltével, hogy valamit nagyon csinálni kellene, mert össze fogok esni. Nem panaszkodom amiatt, hogy a karrierem nem alakult jól. Vezető vagyok egy jó cégnél, bizonyára kedvel a főnököm is, mert sok munkát kapok…

De.

De az én életemben pont most jött el az a pillanat, amikor hátrébb kell lépni, és megpróbálni megfogni ezt az egész Élet nevű Dobozt, és megrázni, hogy hol zörögnek benne a törött darabok. A pszichológus szerint konkrétan egy jó ötlet volt részünkről (közös cucc a férjemmel, hogy megmentsük a házasságunkat, és amit eddig felépítettünk) – havonta egyszer ott ülök, és hallgatom, ahogy a férjem JÓKAT mond rólam! Otthon az utóbbi években nem fordult ilyen elő. Nehezen egyeztetjük ugyan össze az időpontot, mert sokat dolgozunk, de kivételesen megerőltetem magam, hogy ide eljussak, mert valamiért tényleg fontosnak érzem. Egy teljes óráig olyan, mintha más világban élnénk! Nem hiszem, hogy meg fog változni az életünk, legalábbis nem nagyon. De azt már látom, hogy az eddig nagyon komolyan programozott életfelfogásomnak, amivel kontrollálni tudom a büdös zoknik (úgy tűnik, kifejezetten haragszom rájuk) GPS koordinátáit, lőttek. Végtére is, nem én kell, hogy az okosabb legyek?! Én volnék a Nő…

Sokszor jut eszembe mostanában vajon meg lehet-e változtatni egy Férfi felfogását a fentebb említett definíciók kapcsán… Meg lehet? Próbálta már valaki? Sikerült? Sodrófa vagy kisbalta?

Ja-hogy szex. (Mondaná a pszichológusom.) Irigylem azokat a nőket, akik képesek anyaként, vezetőként ÉS szexbombaként is helytállni. Nekem a háromból konkrétan kettő megy egyszerre. Az első kettő. Az sem mindig úgy, ahogy én elképzelem, hogy mennie kellene. Most épp dolgozom a harmadikon is. De tényleg! Néha eszembe jut… Majd valamiért ásítok egyet…

Nehézségleküzdésre eddig csak egy bevált receptem van: mosolyogni kell, azon pedig amin lehet: nevetni kell. A Valeriána is jó, de azt az ember elfelejti bevenni néhány egyszerűbb mobil applikáció fejlesztésének menedzselése közben.

Mindezt újraolvasva azt kell, hogy mondjam, lehet, hogy egy picit önfeláldozó mazochista vagyok, mert azt gondolom, hogy nekem kell változtatni, és akkor minden jobb lesz. Aztán rájövök, hogy „ó, hát persze, hogy így gondolom, hiszen Nő vagyok!”