Az élet játékában az én „Gyerek” kártyám felirata egy szó volt: nyersanyag. Kötelességtudó felnőtté munkálandó nyersanyag. Élhetetlen állapot – amíg nem vagyok kész, nincs értékem. Gyermekségem középiskolás koromra elvárásokkal teli börtönné vált, amiből úgy képzeltem, csodás felnőttségem fog majd kiszabadítani. Szorított az iskolapad, untam a tananyagot: szögletes és lassú volt, én viszont siettem. Belemenekültem a felnőttségbe. Szabad akartam lenni, megtalálni önmagam. Miért kezdtem dolgozni? Hogy egész legyek, hogy megszámoljanak. A csillogó belvárosi bankfiók törzsgárda kolléganői azonban hamar megmutatták, hogy azt nem osztják ingyen. Túl fiatal voltam, túl gyors és precíz, és túl lelkes a friss felnőttségemmel. Utasítások és lesajnálás, amitől úgy éreztem, ugyanannak a börtönnek vagyok a foglya. Életemben először egyedül döntöttem. Nem értettek egyet, mégsem szóltak bele. Hát ezt jelenti felnőttnek lenni! Mámorító érzés volt a döntési jog. Mire néhány év után kezdtek megbecsülni, otthagytam a bankot, a biztos jövőt. Nem érdekelt a biztonság. Úgy éreztem, végre valóban szétfeszítem a rácsokat.
Elrabolt a filmszakma – a varázslatok világa. Az elején rögtön a reklámfilm-daráló, ahová illett a sebességem, a precízióm, a fiatalságom, a lelkesedésem. Akkoriban még kiváló minőségű filmeket csinálhattunk, vidám volt a közeg és jól kerestünk. A pénz adta szabadság és a filmszalagra teremtett új világok illúziója magával ragadott. Börtönöm tágassá vált, gyémánttá lettek rácsai: törhetetlenek és átlátszóak voltak; a börtönfolyosó neonjai megcsillantak rajtuk, s én azt hittem, a Nap ragyog rám. Biztos voltam benne, hogy ez az én utam, és nem vettem észre, hogy dogmák és közhelyek szegélyezik az ösvényt. Miért dolgoztam? Elismerésért. Az ezzel járó emelt főért. A pasim büszke tekintetéért, emancipációért. A Pénzért. Megvolt a biztonságom, nem számított a holnap, nagylelkűen és bőkezűen, nevetve játszottam az életet.
Amikor jött egy hosszabb szünet és az erszény kiürült, a kapcsolatom válságozni kezdett. A körülöttem beállt csend, a néma tétlenség sok felismeréshez és új teremtő módszerekhez vezetett. Éhezés és rengeteg tartozás felhalmozása után újraterveztem és saját produkciót indítottam. Miért dolgoztam? Hogy a kapcsolatom újra szép és vidám legyen, hogy ne kelljen tartoznunk. Mert egyedül is képes voltam megcsinálni. A pénzért. Biztosan tudtam, hogy ez a kulcs.
Közben felfedeztem a munkám lényegét: a valódi összetartást. Szoros közösséget éreztem a stábbal. Egy nagyon erős hierarchiai rendszer mögött megpillantottam, hogy bármelyikünk értéke felbecsülhetetlen a folyamatban, hogy mindegyikünknek precíz és egyedi helye van a filmben, és annak mind a részei vagyunk – eggyé váltunk, akárhányan is voltunk, Eggyé az általunk teremtett műalkotásban. Mindenkinek értékeltem a munkáját, szerettek érte. A magam építette börtön igazgatójaként éltem benne tovább, az ablakon besütött a nap. Miért dolgoztam? A megbecsülésért és az előre megteremthető hosszú távú biztonságért. A pénzért. Hisz megérdemeltem.
Jött a baba. Majd’ egy évig nem mozdultam mellőle, varázsától, csodájától, a megtiszteltetéstől, hogy a mamája lehetek. Semmit nem vállaltam, apadt a kassza. Végül már a minimumból éltünk, de a babámmal lehettem. Aztán jött az ovi, és én elszegődtem másnak filmet gyártani. Otthon visszatöltöttem a kasszahiányokat, a munkában nagyon megbecsültek, a babám beszokott a közösségbe. A börtön otthon-képet mutatott. Miért dolgoztam? A csodás kollégák társaságáért és megbecsüléséért, megrögzötten a családom biztonságáért. A pénzért. Naná.
Közeledett a suli, kidobott az albérlet, saját ház kellett – hitelből. A megtakarításból felújítást csináltam, kemény munka volt, addig nincs esély filmezni. De ez valami különleges, ilyen még nem volt! Házunk lett, én meg parkettát lakkoztam, pultot flexeltem, falat festettem – táncoltam és énekeltem a jövendőbeli otthonunkban, mesés nyár volt. Addigra a párom már jobb pozícióban dolgozott, s nekem az a kérdés jutott, hogy mikor keresek már valamit, mert pár hónapja, ugye, nincs munkám. Hisz dolgozom, mondtam, a házat újítom fel, hogy átköltözhessünk végre, mert nem annyira gazdaságos albérletet is és törlesztő részletet is fizetni egyszerre. Összezavarodott a játék. Hagytam elveszni a „Nő” kártyát, a kezemben maradt az „Anya”, a „Családfenntartó” és a „Cseléd”. A belső börtön külső megnyilvánulása a ház lett. Miért dolgoztam? Attól a pillanattól azért, hogy mielőbb végezzek. Ami az elején jókedvű alkotás volt, a végére sürgető kínná vált.
Elindult a suli, engem újra megtaláltak. Dokumentumfilmek. Kicsi pénz, de folyamatos munka. Nem sokat gondolkodtam, úgy éreztem, ez tiszta, ez szép, ez érték. Tudok mellette a kislányommal lenni, megmutatni neki, milyen rendkívüli kincs, milyen szép a gyerekkor és érdekes a suli, úgy, ahogy nekem senki nem mutatta. Igényeim sokat csökkentek, prioritásom megváltozott. Átfestettem a cellát, át a rácsokat. Miért dolgoztam? Elismerésért, nyugalomért, a megkopott fény felragyogásáért és a törlesztő részlet biztonságáért. Azt hajtogatva, hogy annyival több békéért, mint amennyivel kevesebb pénzért. S bár tényleg így volt, nem tudtam élni vele.
Mégsem volt annyira folyamatos. Az akadozások nagyon komoly pénzügyi logisztikát igényeltek, többször gyűltek össze a csekkek. A párom igényei nem csökkentek, sőt: most, hogy már ő is jól keres, kéri a jussát. Az elmémben felépített börtöncella szűkült. Miért dolgoztam? A kétségbeesés elkerüléséért, a rettegés enyhítéséért. A havonta kiszámított pénzért.
Nyáron otthagyott minket. Azt mondják, egy kapcsolat végén mindkét fél elvisz magával egy részt a másikból. Ő elvitt mindent belőlem. Elvitte azt a részemet is, ami elvitt volna őbelőle bármit, és elvitte, amelyik fájdalmat érzett, vagy haragudott volna. Elvitte a logikus gondolkodásomat, vele az épített világomat, a börtönt is, amit már annyira a természetemnek éreztem, hogy egy darabig észre sem vettem megszűnését. Majd egy kis idővel az után, hogy így eltűntem, megszületett a Valóság. Most ketten élünk a kislányommal, szeretésben-bizalomban, sok-sok nevetéssel. Ritkán érkezik munka. A fizetnivalók néha összegyűlnek, de a Végtelen mindig küld egy szép feladatot, vagy segítő kezet; és van mit ennünk, van BKV-bérletünk, van meleg. Nagyra nyitott szívvel járkálok az utcákon, és élem a vakmerő boldogságot a visongó, nevető gyerekekkel eggyé válva. Szabad vagyok. Miért dolgozom? Csak szembejön a feladat, én pedig üdvözlöm. Az örömért, ami a dolgokban rejtőzik, én pedig megtalálom mindenben, bármit is csinálok.
