Pirkadatkor kávéüzemanyagtól hajtva előkészítem a gyerekek uzsonnáit, elindítom a Férjet. Az egyik gyereknek tilos vajat tenni a szendvicsébe, a másiknak muszáj.
Mindössze három lélekölő munkahelyet használtam el. A hobbim a munkám: szabadúszó főállású angoltanárként heti n+1 órát megtartok, szombatonként négy nyelvvizsgarendszerben vizsgáztatok, néha cikkeket fordítok és lektorálok (amik természetesen a más neve alatt jelennek meg). Mártírnak, hősnek nem érzem magam, csak teszem a dolgom: kitalálom, elmegyek, elintézem, pakolok. Néha álmodom öntisztuló lakásról, feltöltődő hűtőről, az éj leple alatt párosodó zoknikról, önmagukat becsomagoló bőröndökről.
44. születésnapomra az Édesanyám visszérzoknival lepett meg, Apósom telefonon mondta el a semmitmondó közhelyet (persze szívből). A háborút is túlélt Nagymamám bölcsességét “ha piszkos az ablak, húzd rá a függönyt” és a napi harcait többdiplomás, kétgyermekes, mozgásában korlátozottként vívó Húgom aranymondását “kis rendetlenségből lesz a nagy” vegyítve már csak akkor vasalok, ha megkapom hozzá a kedvenc sorozatom eredeti nyelven letöltött részeit, vagy ha élet-halál kérdése a fehér ing simasága.
A munkám, az imádkozás, a szombati kabaré, a Férj humora és szerelme segít túlélni azt, hogy a földi világ olyan, amilyen. A nyelv folyton változik, tanítani csak az okostónik szerint könnyű. Az óráim árát a piaci viszonyok ismeretében szabom meg: Borsod megye nem a Rózsadomb. Aki meglepődik, amikor a doboz minőségi cigaretta árát elkérem, az menjen angolozni ingyen a “térítsünkmegmindenkit” szektába. A munkámért folyamatosan megküzdök. Amíg más wellness-hétvégén lazul, a kertben kaparászik, szomszédol, az autóját nyalogatja, bevásárlóközpontokban múlatja az időt, gyöngyöt fűz, kardioedzésen liheg, élvezi a fodrász-körmös-kozmetikus kényeztetését, előállítja a tökéletes többfogásos ebédet, addig én gyakorlóoldalakat böngészek, feladatsorokat vadászok, javítom a fogalmazásokat, és azon agyalok, mit hogyan lehetne még hatékonyabban átadni a tanítványaimnak. A jól elvégzett munka örömet szerez, és ez a megélhetésünk egyik fő forrása.
Zenészt (nem zeneiparost) választottam életem társául, aki a koncertek előtt/alatt/után szellemi másállapotban leledzik, időérzéke megszűnik: nem kérhetek tőle földi dolgokat. Agyába/szívébe beépített lejátszójának köszönhetően dallamfoszlányokat dúdol, testemen ritmusokat dobol, whitefülével meghallja, hogy a mosogatógépünk másképpen zörög.
Kiskorú gyermekeink szórakoztatásához soha nem kellett gügyidalos rendezvényekre jegyet váltanunk. A napi 2-3 óra gyakorlás mellett meghagyja a szabadságfokomat, sőt! Talált olyan pénzkereső, munka nevű fedőtevékenységet, amiből eltartja a családját: tanít, kántorkodik, koncertezik a Drága. Néha még ajánlgatom neki a csontozóhentes, targoncavezető, CNC-hegesztő, kályhás, boncmester, pályázatíró, informatikus…és egyéb hiányszakmákat, hiába. “Az emberélet útjának felén” késő a lifelong learning pénzmosoda keretein belül lecserélni az egyházzenész doktori fokozatot a fentiek bármelyikére. Sajnos korán megfertőztük szemünk fényeit is a népdalkincs és a gregorián túladagolásával, innen már nincs visszaút. Soha nem unatkozunk, háztartásunkban a kották, hangszerek és kiegészítőik becsesebbek bármilyen divatos ruhadarabnál. Az egyházzenész-orgonaművész Férj lelke hatalmas, szívesen jótékonykodik, de nekem kell felmosnom, ha pl. az, akinek muzsikál, annyiba sem nézi a munkáját, hogy a minimálbér időarányos részét nagy kegyesen odalökje neki.
“A munka nemesít” Bob és Bobek A JÓ BÜDÖS FRANCOT! Valamiből be kell fizetni a járulékokat, a számlákat, a gyerekek szemüvegét, meg kell tömni az orvos-zsebeket műtétkor. Ha választanék, hogy mit írjanak be nekem a “munkaköre” rovatba, azt kérném: MÚZSA. Addig is maradok angoltanár.
