„Ezen a héten is utazol kislányom, nem sok ez egy kicsit?” – aggodalmas hang a vonal túloldaláról. Tíz év után sem tudom eldönteni, hogy az aggodalom a hangjában mennyire valódi – és hogy valójában kiért is aggódik? De itt még nem ér véget anyám monológja: „Tudod, hogy a gyerekeknek is szükségük van rád”.
Egyértelművé válik az aggodalom tárgya: nem én vagyok. A gyerekek. Hiszen anyaként mi lenne elsősorban a dolgom? A gyerekekkel lenni akkor, amikor ők elindulnak itthonról, hazajönnek és egyáltalán, amikor itthon vannak. És ki más érezheti a legautentikusabbnak magát arra, hogy mindezzel szembesítsen, ha nem a saját anyám? Harminchat éves vagyok. Ennyi idő nem volt elég ahhoz, hogy elfogadjam azt a logikát, mely szerint sorrend van, és sorrend számít: gyerek, család, munka.
Ez a logika pedig azt is feltételezi, hogy a sorrend nem borítható, minden, ami a sorban hátulról előre kerül, tehát legalább olyan fontos egy nő számára, mint a gyerekei, akkor azt a gyerekek „megsínylik”. És én a gyerekeimet a sínylődés veszélyének sokszorosan teszem ki. Hiszen a rendszeres elutazások, hétvégi továbbképzések a rugalmas munkarendből adódó esti skype megbeszélések mind-mind a családi idill elleni támadásként értelmezhetők.
Az okok és családi magyarázatok erre az érthetetlen eredetű, de semmiképpen sem pozitív megítélésű karrierizmusomra sokfélék. Leginkább már gyerekkoromban is felfedezhető személyiségvonásokra vezethetők vissza a családi szájhagyomány szerint. Ha nem is mindig negatív felhanggal, de mindenképpen az átlagostól eltérőként definiálva ezt a „tünet együttest”.
Időnként fellángolt a szüleimben az érdeklődés, a kíváncsiság, annak az igénye, hogy megértsék, mi hajt engem a folyamatos tevékenykedés, a hátrányos helyzetek megszüntetéséért végzett munka felé. A kíváncsiságuk azonban fokozatosan kikopott, a rutinaggodalom maradt helyette. A gyerekeim megszületésével még talán reménykedtek abban, hogy mindez „majd elmúlik” de amikor látták, hogy három gyerek mellett is megvalósítható a hivatásból végzett munka, már ezzel is felhagytak. Az utóbbi időben említésemkor a diplomatikusabbak a karrierista helyett inkább az ambiciózus szót használják, a konfliktuskerülők inkább nem értik a mai világot.
A lényegen az ellenállásuk intenzitásának csökkenése mit sem változtat: a saját családomban élek immár harminchat éve teljes értetlenséggel körülvéve. A munkám a hivatásom. De hogyan lehet ezt bevezetni egy olyan családban, ahol a munka nem más, mint kényszer, és a gyerekvállalás az egyetlen menekülési lehetőséget jelenti ebből a kényszerből? Ahol a hivatás szó az elpazarolt tehetséggel egyenértékű, olyan felesleges plusszmunkával, amit a társadalom nem hogy nem értékel, de amivel még vissza is él. Mert elég pénz nem jár érte, munka viszont igen, amit a gyerekek sínylenek meg. Ugyebár.
A társadalmi hiedelemmel a hátuk mögött, mely szerint e gyereknek az anyjuk mellett van a helyük, annyira megerősítve és igazolva érzik magukat, hogy fellebbezhetetlenként jelentik ki igazságaikat a nők helyéről és teljes magától értetődőséggel bólogatnak egymásnak. A félelemben, a megfelelési kényszerben, és önkiteljesítésük elnyomásának kötelezettségtudatában élő női családtagjaim számára teljesen érthetetlen és önző viselkedés a saját szakmai céljaim megvalósításának igénye. Az ebből eredő fáradtság és kimerültség vagy akár vívódások iránt semmiféle empátiát nem tanúsítanak, éppen azért, mert magamnak választottam. Ugyebár.
Nagyon nehéz az ilyen ellenállásokat leküzdeni – valójában nem is lehet. Tudomást nem venni róluk a legreálisabb stratégia. A legszomorúbb, de egyben a legfelszabadítóbb felismerés a folyamatos gyötrődés után az volt számomra, amikor egyértelművé vált: a világ nem ennyire egyszerű. Szomorú, mert látom szüleimet eszerint élni, nagyon felszabadító viszont, mert megélhetem, hogy nem kell egymás mögé helyeznem a számomra fontos életterületeket.
Az első gyermekem születése óta 10 év telt el, és ez alatt az idő alatt beláttam, hogy semmilyen sikerrel, szakmai elismeréssel nem leszek képes bebizonyítani számukra azt, hogy a munkám és családom egyensúlyának megteremtésével mindannyian boldogabbak és többek lettünk.
Ellenérzésüknek mára már nem adnak hangot – a némaságuk azonban ugyanazt a falat betonozza be, amit hosszú évtizedeken keresztül az értetlenség szavai építettek közénk – és indirekt módon bennem is. Minden nap átmászom ezen a falon – mert tudom, hogy a túloldalán a boldogság vár.
De milyen lehet az az élet, ahol a reggelek a belső falak és gátlások megmászása nélkül kezdődnek?
