Akkor feküdj ide hanyatt és emeld fel a fejed. Jó, kényelmesen fekszel? És most emeld fel a fejed. Rajta, emeld. Egy pillantás rám, majd ismét szól: Emeld fel a fejed. Csend. Jó, akkor segítek. És a gyógytornász segített. A lányka végül fel tudta emelni a fejét, segítséggel ugyan, de szorgalmasan végigmozogta az előírt 50 percet.
Legszívesebben kimentem volna sírni, hogy itt tartunk. Na jó, kicsit könnyes lett a szemem, de a sírásra nem volt lehetőség. Akkor sem. Arról sem lehetett szó, hogy ne legyek ott mellette. Ott voltam hát. Alkalomról alkalomra velük együtt végeztem én is a feladatokat, néha fizikailag is segítve, de inkább csak szóban biztatva, hogy napról napra, hétről hétre kevesebb legyen az a mozdulat, amit a lányka nem tud megcsinálni.
Munka volt ez a javából. A mai napig nem felejtem el azt a számon kérő hangsúlyt, amikor volt merszem munkaként meghatározni a kislányom körül végzett tennivalók garmadáját. Hiszen ez a kötelességed, ez nem lehet munka, szólt az ítélet. Azért mert kötelesség és csak nekem az, attól még lehet munka, csak nem jár érte elismerés, válaszoltam.
Nem titok, évekkel ezelőtt nagyon vártam a kislányom érkezését, vártam hogy megszülessen, hogy legyen. A nehéz várandósság és a szülés után hatalmas volt az örömöm, ahogy elkezdett fejlődni, napról-napra, hétről, hétre mutatott valami újat. De még csak 3 hónapos volt, amikor valami elromlott, nehezen aludt, nehezen evett. Orvos, védőnő, mind nyugtatott ilyenek a kisbabák. Majd kinövi, ha nem eszik, kapjon tápszert, ne aggódjon már anyuka. A mozgása fejlődött így-úgy, hamar talpra is állt, a nyálfolyás a közeli fogzást jósolta a gyerekorvos szerint. Az álldogálás miatt szintén orvosi javaslatra kapott szép cipőt. Reménykedtem, hamarosan kibújik az első kis fog is. A szép türkizzöld cipőben pompázó babát megmutattam egy baba-mama klubban egy gyógytornásznak. Az a helyzet, hogy jó ez a cipő, hangzott a válasz, de, úgy néz ki, ennek a babának a cipőjével van a legkevesebb baja. Két mondattal később kiderült, mire gyanakszik a szakember, aki látva tanácstalanságom adott telefonszámot, orvosét és fejlesztőét is.
Ugye, mondanom sem kell, nagyon megdöbbentem. Haragudni csak magamra haragudtam, hiszen én nem vittem tovább a vidéki kisvárosból kivizsgálásra, elhittem a szakemberek nyugtatgatásait. Hallgatni kellett volna a megérzéseimre, ez volt az első lecke. Hamar kiderült, tényleg baj van a régen várt babámmal, a lehető leghamarabb fejleszteni kell.
Hosszú küzdelem vette kezdetét, versenyt futottunk az idővel, nem volt szabad sajnálni pénzt, paripát, fegyvert. Az idegrendszer ilyen kicsi babáknál még nagyon plasztikus, ha elég korán kap ellátást, az eltérés szinte nyom nélkül elmulasztható. A versenyfutásban hamar egyedül maradtam, a kislányunk apukája úgy döntött, ő ebben sem vesz részt. Így a még mindig csak csecsemő kislánnyal ketten küzdöttünk, hogy a bajnak nyoma se legyen.
Teltek a hónapok és látható volt, a küzdelem nem hiábavaló. Jól haladt a baba fejlődése és a még mindig apró lábacskák is elkezdtek ügyesedni. Aztán, amikor eljött az ideje, egyik fejlesztésről váltottunk egy másikra, aztán mikor még valami adódott, jött egy következő fejlesztés is.
Az óvodában volt egy kis visszaesés. Hiába vették fel speciális óvodába, mivel alig tért el az átlagtól, nem foglalkoztak vele külön. Íme egy újabb lecke: ha nem kapod meg elsőre, amit kérsz, de tudod, hogy az kell, akkor kérd megint és megint és megint. Kérd addig, amíg meg nem kapod! Így kerültünk a már említett gyógytornászhoz is, ahol a sok munkának meglett az eredménye.
Mire iskolás lett a lányka, megtapasztaltam, hogy sokan vagyunk, szülők, főleg anyukák, akik végezzük ezt az elismeretlen, hatalmas mennyiségű munkát. De nagyon kevesen vagyunk, akik merünk beszélni arról, hogy a gyermek fejlődése nem volt tökéletes, nem volt tankönyvi. Hogy voltak döccenők, hogy kellettek szakemberek, akik segítettek. Arról pedig szinte senki nem beszél, hogy ehhez az egészhez kellett valaki, aki ezt az egészet kijárja, leszervezi, kifizeti, elviszi. Aki egyeztet fejlesztővel, gyógytornásszal, orvossal, főnökkel, bébiszitterrel, nagyszülővel, hogy a gyerek eljusson oda, ahova és akkor, amikor kell. Ha pedig nincs vagy kevés a segítség, véghezviszi ő maga, az olykor nyűgös gyerekkel, fáradhatatlanul télen-nyáron, hóban és rekkenő hőségben.
Habár másnál erről nagy a csend, én most elmondom, nálunk munka még most is van rengeteg. De amit tettem és tettünk, az nem volt hiábavaló. Tényleg. Most már előfordul, hogy kicsit hátra lehet dőlni és érezni a hálát, hogy volt erő az elmúlt évekhez. Persze jönnek további megoldandó helyzetek, és a kislány apja még a fegyvereknél tart, talán sosem fog csatlakozni a segítő csapathoz.
Az újabb és újabb kihívások, amikor az idővel a versenyt még mindig futjuk a kislányért, azt tanítják nekem, hogy mondjam hangosabban, munkát végzek és a harmadik lecke a végére: mondjam hangosan, ez egy olyan munka, ami elismerést érdemel.
