Egyik pillanatról a másikra hatalmas fordulatot vett családunk élete. 10 éves kisfiam karácsony napján stroke-t kapott. Szirénázó mentő, kórház, életmentő műtét, majd az ítélet, ha a másnapot megéri talán túléli. Túlélte! Pár hónap múlva egy műtét után újabb stroke. Éber kóma, bénulás, beszéd elvesztése, pelenka, gyomorszonda… Mindannyiunk élete gyökeresen megváltozott. Én nem tudtam tovább dolgozni, folyamatosan a kisfiammal voltam, félévig voltunk a rehabilitáción, konkrétan ott laktunk. Férjem dolgozni járt, majd este bejött és segített fürdetni, ennivalót hozott vagy épp tiszta ruhát. Nagyobbik fiúnk sokat volt egyedül, pedig biztos sokszor lett volna szüksége ránk, de ő helytállt így is mindenhol.
Apuka aztán úgy döntött ennyi megpróbáltatást ő már nem bír elviselni és különben is pont szerelmes lett a 12 évvel fiatalabb kolléganőjébe, így hát lelépett. Én meg ottmaradtam egy éppen nagykorúvá váló fiúval és a töröttszárnyú kismadarammal. Összetörtem teljesen, 10 nap altatókúra, egy olyan nyomasztó helyen, ahol gyógyszerfüggők, alkoholisták, és más pszichiátriai betegek voltak. Nem túl ideális ahhoz, hogy az ember összevakarja magát és képes legyen napi 24 órában ellátni a beteg gyerekét, de muszáj volt. Össze kellett szednem magam, mert a srácaimnak szüksége volt rám. Mindent megpróbáltam, hogy a mindennapjaim ne sírással teljenek, de nem nagyon ment. Sirattam a kisfiamat, a házasságomat, a családunkat.
Még jogsim se volt, márpedig kocsi nélkül mozdulni sem tudunk. Mindennap kezelések, terápiák, orvosi vizsgálatok. Aztán az is meg lett. Amíg egy kis gyakorlatot szereztem, addig az autón is keletkezett pár sérülés, de az izgatott a legkevésbé. Sokkal jobban fájt, mikor a házunk előtt próbáltam leparkolni és az istennek sem sikerült jól beállni. Tőlem pár méterre volt egy furgon tele szakikkal, akik jót vidultak a próbálkozásaimon. Szinte hallottam miket mondhattak. Ettől persze még idegesebb lettem és nagyon ügyetlen. Hirtelen felindulásból kiszálltam és odamentem hozzájuk, de akkor már a sírás kerülgetett. Aztán remegő hangon ezt mondtam nekik: Tudják az életem romokban, a kisfiam majdnem meghalt, a férjem itthagyott, a jogsim még szinte meleg. Megköszönném, ha nem én lennék aznapra a legnagyobb vicc tárgya. Nagy csend lett. Visszamentem és elsőre beálltam.
Szép lassan magamra találtam, sőt az önbecsülésem is kezdett helyreállni. Büszkeséggel töltött el, hogy mennyi mindent magam is meg tudok oldani.
A munkahelyem egy kitűnő hely, kitűnő emberekkel. Lehetővé tették, hogy részmunkaidőben újra dolgozhassak és ehhez minden segítséget meg is adnak. Elnézik, hogy nem tudok túlórázni vagy plusz munkát vállalni, ha picit kések vagy többet vagyok betegállományban. Karriert valószínűleg sosem fogok csinálni és feljebb sem tudok lépni, mert a helyzetem nem engedi meg, de szükségem van rá, hogy dolgozzak. Kimozduljak, emberek között legyek, használjam a fejem. Azt gondolom e nélkül elveszettebbnek és magányosabbnak érezném magam.
Nehéz kezdés után lassan, de biztosan kialakult a napirendünk. Reggel viszem a fejlesztő suliba, onnan dolgozni megyek, utána megint érte. Délután különböző terápiákra járunk vagy csak sétálunk egyet. Estére aztán mindenki jól elfárad, de gondolom ez minden családban így van. A házimunkával mindig le vagyok maradva, de eddig még mindig megvárt. . Kismadaram sokat javult azóta, pelenka már nincs, eszik szájon át, segítséggel jár, maga által kialakított kézjelekkel megérteti magát, és ami a legfonosabb mindig mosolyog.
Már ötödik éve ennek a nagy változásnak. Rengeteg dolog történt velünk, túlnyomó részt rosszak, de akadt jó is. Sokat tanultam magamról és az emberekről, de bárcsak ne ilyen áron tettem volna. Hogy kinek mit jelent a munka? Többségünknek nyilván a megélhetést, de a mai nők sokan karrierre is vágynak és a családalapítás másodrangúvá vált. A sors viszont nem mindig ad választási lehetőséget. Nekem teljesen mást jelent ma már a munka szó. Sokat dolgoztam, azon, hogy a lelkem rendben legyen és ez volt a legnehezebb. Mázsás súlyokat éreztem magamon, amiket nem tudok lerakni. Legnagyobb példaképem a kisfiam, akinek élni akarása, kitartása, rengeteg munkája van abban, hogy az éberkómából idáig jutott. Remélem sosem adja fel és az én munkám a jovőben is az lesz, hogy minden feltételt megteremtsek neki ehhez.
Szeretném még nagyon sokáig mosolyogni látni!
