Azt kérded tőlem, miért dolgozom, én pedig egyre azon tűnődöm, vajon feltennéd-e ezt a kérdést ugyanígy a férfiaknak is. Aztán rájövök, hogy az ő esetükben éppen fordított előjellel lenne mindez adekvát. Odamehetnél az útfelbontásnál a gödör szélén unottan a lapátjára támaszkodó melóshoz, a kocsmában a langyosodó sörébe bámuló gyűrött úrhoz, vagy az egyetemről kihullott, otthon álló nap lebzselő fiatalemberhez a kérdéssel: ’Mondd, te miért nem dolgozol?’
Egy nőnél, anyánál, feleségnél azonban sokkal összetettebb e kérdés és a válasz is olyan, mint a hagyma héja, számtalan rétegből áll.
De hogy én miért dolgozom? Nos, temérdek okom van rá.
Dolgozom, hiszen aki nem dolgozik, ne is egyék –hiába nem fogadta el ezt a definíciót gimnáziumban a fizikatanárom, amikor a munkáról írtunk röpdolgozatot. Amúgy meg, hogy jövök én ahhoz, hogy életerős, egészséges felnőttként más kenyerén éljek. Még ha megtehetném, akkor sem.
Dolgozom, mert hasznos tagja szeretnék lenni a társadalomnak. Értéket szeretnék teremteni a munkámmal, legalább a saját mikrokozmoszomon belül.
Ezért először is láthatatlanul és pénzben nem értékelhetően azon dolgozom, hogy a gyerekeimnek kényelmes, biztonságos, meghitt otthont teremtsek, azaz mosok, főzök, mosogatok, takarítok, ágyat húzok, a cekkerekkel a boltból hazakullogok, a srácokkal leckét írok, újfent igyekszem megérteni a törteket és a vektorokat, harmadszorra is bebiflázom a Szózatot, átismétlem az angol szavakat és bosszankodva megtanulom a gyomnövények fajtáit, bátorításképpen pedig előre-hátra gurulóátfordulok és zsugorfejenállok a nappali közepén, hogy másnap a kiskölöknek is jobban menjen majd a testnevelés órai osztályzás során (ez utóbbi buzgalmam rendszerint hiábavalónak bizonyul).
Szülői értekezletre, gyerekorvoshoz és fejlesztőpedagógushoz járok, születésnapi zsúrokat szervezek, bal fülemmel meghallgatom a legfrissebb pletykákat az ötödikes lányok köréből, jobb fülemmel pedig iparkodom felfogni a vadászbombázók működési elvét (többnyire sikertelenül).
Ezek azonban mind-mind olyan tevékenységek, amik csak akkor látszódnának, ha egyáltalán nem végezném el őket. Munkám eredménye éppen az, hogy nem tűnik fel senkinek: a lakás rendetlen, az edények mosatlanok, a gyerekek a kirándulásból hazajövet még koszosak és éhesek, a leckeírás előtt a szófajok ügyében pedig teljesen ignoránsok voltak. Így ha minden (adóköteles munkán kívüli) munkámat tökéletesen el tudnám végezni (ami persze soha nem szokott sikerülni), akkor büszkén körbe foroghatnék a patyolattiszta otthonomban, ahol a szépenfésült, keményített gallérú csemetéim jól nevelten a könyveiket bújnák, hogy „Na mit látsz? Ugye hogy semmit? Képzeld, éppen ezen ügyködtem egész álló nap!”
Másodszor pedig a házimunka és a gyerekek terelgetése között lecsippentett időben még dolgozom is, a szó hagyományos értelmében. Ritka szerencsés helyzetben vagyok, mert a munkámat rugalmas időbeosztással otthonról végezhetem egy online női magazin újságírójaként. Mindez remekül passzítható tehát a család nyüzsgős életéhez, két cikk között elszaladhatok megvenni a vacsora hozzávalóit, kirakhatom a mosást, vagy megvarrhatom a farsangi jelmezt, ami először cowboynak indul, majd kis hezitálás után, de csak miután belefogtam, rendőrré alakul, hogy végül a haverok nyomására jedi lovag legyen belőle.
Így amikor késő este épp a másnapi ebédet főzöm, próbálom befejezni az nyolcszor félbeszakított cikket, és igyekszem nem elfelejteni, hogy aláírjam az ellenőrzőket is, miközben az utolsó gombokat varrom fel a huszár zubbonyára (mert végül mégiscsak amellett döntött a gyerek), akkor hazaállít a férjem, akinek egész nap nem volt semmi más elfoglaltsága, mint hogy a munkahelyén dolgozzon. Ilyenkor rendszerint eléteszem a vacsorát és meghallgatom, hogy milyen piszok nehéz napja volt, és mennyire fáradt. Persze szegényt nem is hibáztatom, amiért így kimerítette a munkája, hiszen végső soron őt nem nőből gyúrták.
És dolgozom azért is, mert gondolkodó vagyok, ötletgazdag és kreatív, a szellemi igényeimet pedig messze nem elégíti ki a háztartás rakkolós verklije. Másokhoz hasonlóan nekem is csak egy életem van, abból pedig igyekszem a legtöbbet kihozni, önmagam megvalósítását a maximumra csavarni minden szerepemben.
Lehántottuk a hagymámról szinte az összes héjat, így végezetül eljutottunk a legeslegközepére. Azt kérdezed, miért dolgozom? Rendben, neked, de csak neked megsúgom a legtitkosabb törekvésemet is, az én féltve őrizgetett ambíciómat.
Ha egy nap megérem, hogy a munkám révén nem úgy mutatnak be egy nagyobb társaságnak, hogy „Ő pedig az XY felesége” (vagy éppen, ahogy az még gyakrabban lenni szokott: „Ő az izé, az Ipszilonka anyukája”), hanem pont fordítva, a férjemet vezetik úgy fel, mint a Fiala Borcsa párja, ha végre egyszer az én nevem lesz az ő eposzi jelzője, ha a társaságban egyszer végre nem a kedvesen mosolygó oldalkocsi szerepét kapom… Nos, ha egyszer így lesz, nem, várj csak, … amikor így lesz, akkor tudni fogom, hogy nem dolgoztam hiába.
