Kiút a szülés utáni depresszióból
Gyerekkoromban az egyik kedvenc filmem a Híd a Kwai Folyón volt. Nem éppen egy Büszkeség és balítélet, de a filmes ízlésemet apám formálta. Semmi romantikus, ellenben minden, aminek volt valamilyen filmtörténeti értéke. A Híd a Kwai folyón második világháborús, japán fogságba esett amerikai katonákról szól. A fogolytábor jelszava: Tegyen boldoggá a munka!
2012-ben született az első kisfiam. Marketingesként ez egy komplett életmódváltást jelentett. Már nem abban az értelemben, hogy 24 órás műszak, mert az a szakmámban is megvolt. Inkább a pörgés minőségében, a szociális ingerek totális megváltozásában, meg abban, hogy hirtelen a tűsarkú, kosztüm, smink hármasságot felváltotta: a lapos talpú, az ’ugye megint lebukta a hátamat’, meg az ’egy hete nem mostam hajat, de van egy gumim, hurrrrá’ világa. Ez körülbelül olyan, mintha egy sprinternek levágnák a lábát. Műlábbal is lehet olimpiát nyerni, csak hozzá kell szokni.
A férjem persze nem váltott életmódot velem, ugyanúgy a ’multi az első otthonom stílusban’ élt reggel kilenctől este nyolcig. Magamra maradtam az anyává válással. A maximalista, szakmájában sikeres marketing menedzser dumagép és egy szépséges, bár néha inkább szörnyeteges, nem túl beszédes bébi. A szülés előtt elolvastam A-tól Z-ig mindent, amit a gyerekgondozásról tudni kell, mégis állandóan bizonytalan voltam, szorongtam. Emellett majd megőrültem az üresjáratoktól, hiányzott a sikerélmény és a felnőtt társaság. Hogy magabiztosan azt csinálhatom, amiben jó vagyok. Rettegtem tőle, mi lesz, ha a GYED után vissza akarok menni dolgozni. Vajon visszavesznek-e még így, hogy évekre kiestem a rutinból? Szomorúan vallom be, de 29 év alatt sikerült hagynom annyira átmosni az agyam, hogy elhittem, aki dolgozik, csak az ér valamit. Gyereket nevelni a hülyék is tudnak, semmiség.
Annál fájdalmasabb volt, hogy ez a semmiség nekem mégsem megy úgy, ahogy kéne. Hát beindult a maximalizmus. Ezt így utólag senkinek sem ajánlom, de akkor jó ötletnek tűnt. Feladat adott: boldog, egészséges gyereket nevelni, gyorsan, hibátlanul, leírás szerint. Elárulom, ez a recept, plusz némi hajlam, megszórva öt hónap őszi-téli bezártsággal és kész a szülés utáni depresszió.
A legjobb az egészben, hogy nem tudtam: depressziós vagyok. Mert ugye kisbabával, otthon, egyedül, elveszve természetes, hogy fáradt, ingerlékeny, szóval kevéssé virágos kedvű a némber. Csak egyre inkább kezdtem érezni, hogy pikkelyesedem kívül-belül, egyre többet hullnak a kroki (sárkány?) könnyek, és egyre kevésbé önt el boldogsággal az az édes, puha babamosoly, ami a jóllakott, kipihent aprók utánozhatatlan csábereje. Ez utóbbi megrémített. Hogy nem vagyok elég jó anya. Sőt! Milyen anya már az, akit nem önt el azonnal a földöntúli boldogság, ha a gyermeke rámosolyog?! Szerencsére véletlenül a kezembe akadt egy pszichológiai magazin. Ebben a magazinban volt egy cikk rólam. Vagyis arról, ahogy vagyok. Hogy ez így nem jó. Nagyon nem jó!
És akkor benyúltam a gödörbe, elkaptam a már vagy egy éve mindig összefogva hordott, logó, ősz szálakkal átszőtt hajam és elkezdtem húzni magam kifelé. Először még nem volt egészen tudatos, csak alakult. Csinálnom kellett valamit. Valamit, ami nem babázás. Elkezdtem írni.
Ahogy születtek a se füle se farka versikék pelenkázás, szoptatás, zöldségpüré tuszkolás közben, úgy olvadt a feszültség és szaporodtak a mosolyok. Mindkét térfélen. Mondókákkal oldottuk a félelmet, feszültséget, nem akarom dolgokat. Versekkel vártuk a nyarat és mesével érkezett meg a kistestvér is. Időközben indítottam két blogot, amibe lejegyeztem, ami fejben íródott és szájhagyománnyal – anya, mondd el még egyszer – berögzült. Olvassa más is. Olvasták, tetszett és ez is lendített egyet a gödörből kifelé rajtam. Dolgoztam és érzetem, hogy ez jó.
Az egyik ismerősöm a verseimet böngészgetve gondolt arra, dolgozzak neki, mint szövegíró. Az ő munkája hozta a következőt, s a második kisfiamat várva arra lettem figyelmes, hogy jól vagyok. Lelkileg, fizikailag, mindenhogy. Se émelygés, se borús gondolatok, se semmi. Sőt, ragyogok! Végre megérkeztem a boldog anyaságba!
A munka boldoggá tesz? Miért ne? Ma már két gyerekes anyuka és reklámszövegíró vagyok egy személyben. A bejáratott rímelés rengeteget segít a fiaimmal szót érteni, s ha meg mégsem sikerül minden feszültséget feloldani, a délutáni alvás alatti munka teljesen feltölt és ellazít. Talán sok anyukának ez furcsán hangzik, mert legtöbbeknek púp a hátán, engem a munka tett boldog és szerintem mára tényleg jó, nem görcsösen teljesíteni akaró anyává. Rémesből rímes lettem, s bár továbbra is gyakran fáradt vagyok, ez már nem az ólomsúlyú levertség, hanem a jól végzett munka utáni kellemes elnehezülés! Újra megtaláltam magam, s ami a legjobb, hogy nem a régit, hanem egy sokkal jobb, bővített kiadást, két fiúcska dolgozó édesanyjaként.
