Fogjatok le, különben nekiállok szálanként kitépni a hajam – mondom, amikor szünetre jövünk a kötelező önismereti továbbképzésről. Nálam most kiütötték a biztosítékot! Érzem, össze fogok tűzni ezzel a nővel. Se gyereke, se férje. Akkor és azt tesz, amit csak akar. Milyen alapon osztja nekem itt az észt. Szexistennő! Így is hívhatjuk, azt mondta. Megáll az ész!
Csak nők ülünk itt a képzésen, mind családanyák. Kicsit fáradtak, gyűröttek, de becsülettel helytállók. Sematikus ember-rajz előttünk a papíron. Se nem nő, se nem férfi. Számozott téglalapok benne, rajta, körülötte. Szívet is rajzoltak neki. Felette a játék neve: „Találkozás önmagammal”. Engedelmesen írogatok Szexistennő utasításai szerint. A szív mellé odakerül, aminek a sorsát leginkább a szívemen viselem: család. Néhány perc múlva megtudjuk, hogy mindannyian ugyanezt írtuk ebbe a téglalapba és elégedetten mosolygunk egymásra. Hát mégis jól van a világ kitalálva. Hat nő, az ország különböző szegletéből kivétel nélkül ugyanazt tartja a legfontosabbnak. Csodálatos!
Szexistennő a fejét csóválja. Egyáltalán nincs tőlünk elragadtatva. Kötelességének érzi közölni velünk, hogy rosszul válaszoltunk a négyes kérdésre. Kitör belőlem a nevetés. A helyes válasz az lett volna ÉN. Felháborodok. A többiek kissé zavartan néznek körbe. Egy pillanatra mintha eljátszanának a gondolattal, hogy saját maguknak ők maguk a legfontosabbak. Én meg sem próbálom. Kicsit, mintha melegem lenne, harcra kész vagyok, megvédem én az anyák becsületét! Szexistennő is kardot ránt, nem tágít, hidegvérrel kitart az álláspontja mellett. Ő kérdez, én válaszolok. Nem képes megérteni, hogy akinek gyerekei vannak, dolgozik, háztartást vezet, annak az élete nem önmagáról szól és ez nem jelenti feltétlenül azt, hogy boldogtalan, sőt!
Már valamivel nyugodtabban mesélek neki a mindennapi, apró örömökről, amikben pontosan azért lehet részem, mert legalább három szerepet váltogatok az életemben. A többféle szerep megélésétől vagyok kerek egész. Már hogyne törődnék magammal is, amikor a kisebbik lányommal krumpliszsákosat játszunk a franciaágyon. A zsák mindig elgurul, én elkapom és főzök belőle valami finomat. Mindig mást és közben rácsodálkozom, hogy milyen sok krumplis ételünk van! Az is csodálatos élmény, ha a nagyobbik lányommal összebújok este alvás előtt és beszélgetünk, akár a barátnők! Utána pedig ha akarok, a férjemhez is odabújhatok…
Nagyon szeretem a hétvégi renoválós délutánokat is: arcradír, gőzölés, nyomkodás – ez a gyengém – , arcpakolás, gyantázás, ha kell hajfestés, végső esetben alvás!
A többiek is sorra bekapcsolódnak a beszélgetésbe. Értjük egymást fél szavakból. Csoportvezetőnk még mindig nem adja fel, az utolsó hervadt fűszálba is belekapaszkodik. Valóban nem marad erőm sportolni és a kreativitásomat is egyenlőre a napi főzésben hasznosítom leginkább. De meggyőződésem, hogy a hobbim és az álmaim megvárnak a padláson, nem kérnek enni. Csendben érlelődnek. Ha úgy lesz, felmegyek értük, ha eljön az ideje. Ha nem, úgy is jó. De nincs a világon semmi, amiért a szerepeimet odaadnám!
