Állok a vendéglő előtt. Hasam nagyokat kordul. Az étlapot böngészem, hátha találok valami nekem valót. Nekem való áron. Tulajdonképpen nem ezért vagyok itt. Várok. Az órám szerint korán érkeztem. Úgy negyed órával korábban a kelleténél. Ezért böngészem az étlapot. Hogy ne tűnjek olyan árvának. Amikor az ember egyedül ácsorog köztéren, utcán, mindig beléhasít a fájdalom. Az agy szünetmentes üzemmódban, de a végtagok nem mozognak.
Megérint a csend.
Én most várok, tehát nem vagyok egyedül. Csak erre a negyedórára, míg megérkezik, akit várok. Addig elmerülök magamban, vagy inkább nézem a körülöttem zajló világot. Az öregasszonyt, aki rövidszőrű tacskót vezet pórázon. A kutya szagol, a póráz nyúlik.
Az utca, benne a vendéglő, fáktól ölelt, csendes. Magamra kell figyelnem. A csikorgás a gyomromban, nem enged magamtól távol. Kényszerít, figyeljek rá.
Istenem, hallgass már el, csitítom. Gondolatban visszapergetem a napom. Utoljára reggel ettem. A kávé mellé egy pirítóst, vékony vajjal a tetején. Slussz.
A munkahelyen általában észre sem veszem az ilyesmit. Pörögnek az órák, ügyfeleket hívok, vagy épp ők érkeznek hozzám.
Ebédszünetem nincs, ha időm engedi, bekapok egy szendvicset a helyi büfében, iszom hozzá kávét, gyümölcs teát.
Otthon aztán eszem. Szélesre tárom a hűtő ajtaját, rájárok lefekvésig. Már amikor otthon vagyok.
A súlyom ingadozik, akár az évi középhőmérséklet. Ha a ruháim lötyögnek, tudom, hogy hetekig nem ettem rendesen. Ilyenkor rám is szólnak a körülöttem élő emberek. Hízzál már, te! Elvisz a szél.
Néhány napig rendre beosztom, mit kell ennem, figyelem az órát, hozzáigazítom étkezéseim.
Azután dől minden. Keveset alszom, reggel csak kávé, és a kevés vajjal kent pirítós. Napközben jóllakom a csörgő telefonok hangjával, a kapkodó mozdulatok között eltűnik az étvágy.
Az órámra nézek. Eltelt tíz perc, már csak ötöt kell várnom. Áltatom magam, mint mindig.
A vendéglő felé sandítok. Úgy tűnik, álló napja toporgok itt. A kerthelyiségből halk dzsesszzene szól, az asztaloknál néhány vendég, gőzölgő tányérok fölé hajol.
Silabizálom, mit ehetnek. Bécsi szelet, a szokásos. Saláta, rántott gombafejek, színes zöldségköret. Halászlé a másik asztalon. A díszsövény mögül lesem az arcokat. A ráncok nevetnek a szemek körül, félkörívet ír le mind, felfelé görbülnek.
Végignézek magamon. A ruhám rendben van, a nadrágom kicsit lötyög derékban, ha lépek. Mégis. Aranyozott óra a karomon. Ujjaimon aranygyűrű. Nyakamban színes selyemsál. Indiai. Fekete kosztüm felsőm alatt piros pamutpóló, kerek kivágással, egész a mellemig.
Alkalomhoz illő öltözék. Kiállításra épp megfelel. Az illető, akire várok, híres festő. Ma lesz a megnyitó. Ilyenkor mindig izgul, bár ez már a sokadik.
A megnyitó állófogadással végződik. Az ovális asztalok roskadásig tele. Pirított libamáj karamellizált körtével. Tűzdelt bélszín. Madárbegy saláta és tigrisrák.
Ott majd körözünk az ovális asztalok körül. Ő eszik majd.Vele kell tartanom, mondta. Ezt nem szabad kihagyni.
Ezért nem ettem ma, nyugtatom magam. Hogy megfeleljek, helyt álljak. Ma is, mint mindenkor. A kiállításon viselkedni kell, utána meg protokoll enni. Még ha finom is.
Egész nap güriztem. Lebonyolítottam három üzletet, beszéltem uszkve húsz emberrel. Fejemben nevek és számsorok cikáznak.
Még vécére sem mentem el. Csak később, amikor már nem kellett.
Az órámra nézek. Már itt kellene lennie.
Azt mondta, előtte elvisz valahová. Meglepetés. Sokat gondolkodtam, mi lehet az. Enni nem. Kiállításra minek, oda tartunk. Színházra nincs idő. Talán egy romantikus séta valahol. Ki tudja?
A hasam megint kordul. Táskámat egyik kezemből a másikba veszem. Lábamon a fekete körömcipő, háromszög orrú. Az ujjakat egymáshoz préseli. Akár egy satu.
Karom gyakran emelgetem, az órám miatt. Sétálgatok a kerthelyiséges vendéglő előtt. Mint egy éhenkórász, bár ez nem látszik.
Arrébb kell mennem, a nézelődő pincérek kiszúrtak.
Hol van már? Felhívom, hogy találkozzunk a megnyitón. Ott legalább süppedős bőrfotelbe ülhetek, míg őt várom. Lerúgom majd a háromszög orrú körömcipőt, hátradöntöm a fejem.
Az utca végén bekanyarodik a fekete autó. Ziláltan kiszáll. Mentegetőzik. Ne haragudjak. A sok piros lámpa, meg az a rohadt forgalom.
Menjünk, mosolyog, a könyökömet fogja. Belém karol, vezet. Majd a meglepetés, mondja. Az majd kárpótol.
Megállok. Karom kiszabadítom a behajlított karból. Egy pillanatra csak, mondom, és a kerthelyiséges vendéglő felé biccentek. Fekete körömcipőm kopog az aszfalton. Mögöttem akadozó, bizonytalan léptek.
Én is készültem meglepetéssel, fordulok hátra. Egyenest a riadt szemekbe nézek.
A kerthelyiségben halk dzsessz muzsika szól. Ezt kérem, bökök az étlapra. Hátam a tonett széknek döntöm. Csuklómról az órát lecsatolom.
