Kellemes, fűszeres tavasz-éji levegő áramlik be a nyitott ablakon. A könnyű függöny meg-meglibben az enyhe légáramban. Látom, hogy a holdfény ezüsttel vonja be a nagy hárs üde-új leveleit. Szinte már giccses ez az idill.
Az éjszakás nővér nem rég köszönt el tőlem. Hozott egy kancsó friss vizet, és eligazgatta a párnát a fejem alatt. Kedves, fiatal teremtés. Nagyon szép a bőre és a mosolya. Macskás-ruganyos a járása, vonzza a férfi tekinteteket, mint a mágnes. Tudom, fiatal lánykoromban én is ilyen voltam. Mostanra maradt a bot, és az óvatos megfontoltság. Öregasszony nem bukfencezik.
Hosszú élettel áldott meg a Teremtő. Talán túl hosszúval is. Mindenkit túléltem. Férjemet, testvéreimet, és a drága fiamat is. Nem sokára találkozunk. Tudom. És várom. Türelemmel. Én készen állok.
Itt, az otthonban, szeretnek engem. Kedves, kiegyensúlyozott, mosolygós öregasszonynak tartanak. Vannak társaim, akik irigylik tőlem ezt a harmóniát. Csodálkoznak, hogy gyógyszer nélkül is milyen szépen végigalszom az éjszakát. Nem tudják, nem ismerik a titkomat. Nem tudják, hogy, ha leszáll az éj, akkor kezdődik az én utazásom. Utazás a múltba. Utazás a múltamba, régen volt boldog életembe. Minden este kellemes belső izgalommal várom a pillanatot, amikor lekapcsolják a világítást. Lassan elül a nappal nyüzsgő zaja, legfeljebb öregesen csoszogó lépések neszezése szűrődik be, amiket olykor bot koppanása kísér támogatóan.
Útra kész vagyok. Jó előre kigondoltam, hogy hová fogok utazni. Nem bízok semmit a véletlenre. Szép lesz, jó lesz. Mire a hajnal első fénysugarai bekukkantanak az ablakon, addigra már vissza is érek. Kellemesen fáradt leszek az átélt élményektől, és végre tudok még aludni egy-két órát felkelésig. Egész nap friss, kiegyensúlyozott és mosolygós leszek. Itt, az otthonban, szeretnek engem.
Nem akarok felkelni. Nem akarok senkit sem látni. Utálom az egész világot. Utálok mindenkit. UTÁLOM MAGAM! Anya nem ért meg engem. Valamiféle késő kamaszkori hisztizésnek tudja be az egészet. Pedig nem az. Mindjárt 18 leszek, és pontosan tudom, hogy mi a bajom. UTÁLOM MAGAM!
Döntöttem. Felkelek, de nem a suliba megyek. Kezembe veszem a sorsom, mert így nem mehet tovább!
A várószobában diszkrét csend uralkodik. A rendelő párnázott ajtaján nem szűrődnek át a zajok. Szólítanak. Magas, szikár, szemüveges az orvos. Fehér köpeny, fémkeretes szemüveg. Már biztos elmúlt harminc. Kellemes a hangja. Nehezen akarja megérteni, hogy mit akarok. Ülök a párnázott székben, és már-már hisztérikusan ismételgetem. Tüntesse el az a nagy rést a metsző fogaim közül. Bármi áron. Mindent vállalok. Így nem tudok élni! Így utálom magam! Sírok. Nem tudom abbahagyni.
Dióbarna szemét komolyan rám függeszti, kellemes bariton hangját kicsit megemeli. Soha nem hallott még olyan butaságot, hogy valaki a tökéletesen egészséges fogaival így akar elbánni. Egyébként, teszi hozzá kis mosollyal a szája szegletében – neki kifejezetten tetszik az a hosszú szünet a fogaim között.
Végül megnyugszom. Megígéri, hogy segít rajtam. Nem lesz egyszerű procedúra. Türelmesnek és kitartónak kell lennem, mert ez egy új módszer. Csak ő alkalmazza. Hetente kétszer kell jönnöm. Sokszor kell foglenyomatot venni, hogy pontos munkát tudjon végezni a fogtechnikus.
Kitartóan járok hozzá. Egy héten kétszer. Hosszú ideig tart, amíg megköt a lenyomat. Közben beszél hozzám. Magáról is. Rólam is. Az életről is. Később kettőnk életéről.
A lenyomatok a vitrines szekrényben porosodnak. Nem szaporodnak tovább. Egy pár leszünk. Egy pár vagyunk. Imádja a hosszú szünetet a fogaim között. Már-már én is megszerettem azt. Ha meg akarom nevettetni, akkor két ujjamat a számba teszem, és kihasználva adottságomat, furcsa füttyöket hallatok. Sokat nevetünk. Csupa boldogság az életünk. Akkor sem keseredünk meg, amikor Istvánka betegen születik meg. Mindketten imádjuk. Egymást is. Rövid, de boldog élet adatik meg neki. Több gyerekem nem lehet.
Jól van, megérkeztem. Meleg, nyári délután van. A redőny félig leeresztve, sötétítők behúzva. A nappaliban vagyunk. Apa és anya a szőnyegen ülnek. Istvánka széles mosollyal az arcán, kicsit koordinálatlan léptekkel ingázik köztünk. Amikor odaér apához, én a számba teszem az ujjamat, és hallatom azt a furcsa füttyöt. Felkacag, szeme ragyog, dülöngélő léptekkel siet felém. Megölelem, mikor hozzám ér. Apa tapsol, kurjongat, hívja magához. Gurgulázva nevet, nyergel-fordul és indul visszafelé. Többször eljátsszuk. Sokat nevetünk. Gyorsan telik az idő, már sötét van odakint. Letelt az én időm is, indulok vissza.
Legközelebb akkor jövök, amikor a badacsonyi présházban nyaralunk. Istvánka ott tanult meg kerékpározni.
Felülök az ágyban, megigazítom a párnámat. Iszom néhány korty vizet. Az ablakon már be-betéved a horizont alatt felkelő nap egy-egy idecsapódó fénysugara. Leteszem a poharam az éjjeli szekrényre. A fedeles üvegtégely mellé. Pont rávilágít egy kósza fénynyaláb. A műfogsorom van benne. Látom, ahogy rám mosolyog. A két metszőfog között hosszú szünet. Fütyülni támad kedvem.
