Egy felszabadítóan okos, személyes és könnyesre röhögős vallomás egy lázadó kamasz nővé éréséről, akinek semmilyen szokás és szabály nem szent, ha a szabadságáról van szó. Kötelező!
Bár hamarabb
Ó, bárcsak ezt a könyvet valaki a kezembe adta volna akkor, amikor 16 voltam, pattanásos, depressziós és magányos kamaszlány, aki az égvilágon semmit nem tudott kezdeni azzal a ténnyel, hogy nőnek született és ez most már kívülről is visszavonhatatlanul és egyértelműen látszik rajta.
Vagy legalább kezembe került volna ez a könyv huszonévesen, amikor ugyan már nem rémültem halálra attól, hogy gátlástalanul megbámulják a mellemet meg a fenekemet és sokan félreérthetetlenül tahó megjegyzéseket tesznek, és megszoktam, hogy menstruálok és le kell nyúzatnom a szőrömet a legintimebb testrészeimről is, hogy szalonképes legyek, de még mindig nem egészen értettem, miért is nőnek születtem és mi ezzel a dolgom, már ha van egyáltalán.
Bár a kezembe került volna ez a könyv, amikor közel harminc évesen rádöbbentem, hogy mennyire mást vár el tőlem, a nőtől a külvilág, mint egy férfitól, mint amit én saját magamtól, például hogy ne káromkodjak és ne legyek ambiciózus és ne mondjak ellent – főleg ne férfiaknak – és bepárásodó tekintettel várjam azt, hogy végre elvegyen valaki és utódok sorát növeszthessem méhem szent gömbjében.
Ha időben a kezembe került volna ez a könyv, és olvashattam volna, hogy mit össze szerencsétlenkedett a főhősnő kövér tizenévesként, majd huszonként szintúgy, hogyan halmozott kudarcot kudarcra, lőtt bakot bakra, mennyire utálta magát, és még jobban az egész világot és ennek hatására micsoda egy elviselhetetlenül arrogáns kis pukkancs volt, akkor nem éreztem volna magam annyira egyedül, nem gondoltam volna, hogy egyedül vagyok az egész világon a kérdéseimmel, kételyeimmel és önutálatommal.
Felszabadít, kiszabadít
Én még ilyen felszabadító és szókimondó könyvet nem olvastam tán soha, a szerző és egyben főszereplő Caitlin Moran nem is szimplán őszinte, hanem csupaszabb a meztelennél, semmi mellébeszélés, igen, elég sokat piálok, meséli, igen, igyekeztem annyi férfival lefeküdni, amennyivel csak bírtam… és mindezt lefegyverző öniróniával, bámulatos könnyedséggel.
Ha időben a kezembe került volna ez a könyv, talán nem harminc-sokévesen mertem volna először hangosan kimondani magamról például azt, hogy igen, feminista vagyok, sőt, azt gondolom, mindenki, aki nő és tanulhat ma és dolgozhat és pénzt kereshet és autót vezethet és szavazhat és szabadon dönthet arról, hogy kivel kufircol és férjhez megy-e és szül-e, az akkor is feminista, ha sikítva és undorral tiltakozik a megjelölés ellen. Azon egyszerű oknál fogva, hogy a fentiekből egyetlen egy jogával sem élhetne, ha nem lettek volna nők az elmúlt két században, akik kiálltak magukért, értünk.
Hadd idézzem ez ügyben a szerzőt magát, gyengébb idegzetűen ne is gondolkodjanak, azonnal hagyjanak fel az olvasással:
„De persze lehet, hogy az ember megkérdezi magától: én is feminista vagyok? Lehet, hogy nem. Nem tudom. Még mindig nem tudom, mi az. Túl fáradt és hajszolt vagyok hozzá, hogy kibogozzam. Még mindig nincs feltéve az a karnis! Nincs időm kitalálni, hogy az emancipáció híve vagyok-e. Olyan sok minden tartozik bele. MIT IS JELENT?
Megértem.
Íme, így lehet gyorsan megtudni, hogy feminista-e az ember. Tedd a kezed a bugyidba!
A: Van vaginád?
B: És te akarod kontrollálni?
Ha mindkét válasz igen, akkor gratulálok! Feminista vagy.”
Nem béklyózzák elvárások
Mindezek ellenére Caitlin Moran könyve nem egy feminista kiáltvány, hanem egy elképesztően okos, mélyen személyes könyv arról, hogy Caitlinnek, ennek az angol csodabogárnak hogy sikerült lebonyolítania a saját, eléggé zűrös nővé válási folyamatát: vagyis azt, hogy képes legyen szabadon, minden vélt és valós, kimondott és kimondatlan elvárás dacára úgy nővé válnia, hogy képes legyen jól éreznie magát a bőrében.
Mit jelent ez? Például azt, hogy nem nyomasztja magát azzal, hogy ki mit gondol róla, hogyan kéne viselkednie/élnie nőként, anyaként, feleségként. Nem dől be az összes rémes és álszent elvárásnak, hogyan kell tökéletes, engedelmes feleségnek lenni „aki úgy irányítja okosan az urát, hogy az észre se vegye” – hiszen milyen képmutató és manipulatív dolog így bánni életünk párjával, nem dől be annak, hogy anyaként csak úgy lehet tökéletes, ha mindig tip-top úgy ő maga, mint az otthona és gyermekei egyaránt, szeret sütni-főzni-mosni teregetni-vasalni-takarítani, képes a saját igényeit a családja, gyermekei igényei után sorolni, képes az elvárásoknak megfelelően lemondani a saját vágyairól csendben és diszkréten, hogy észre se vegyék, de jó legyen mindenki másnak. Nem dől be annak, hogy a 21. század Európájában még mindig létezik az úgynevezett „asszonysors” csendes beletörődés és szenvedés olyasmitől, amit soha nem tűrne el egyetlen nő sem, ha például a lányával szemben követné el valaki…
Csak gondolkodóknak
Caitlin Moran könyvének címe angolul rövidebb, mint magyarul, mindössze ennyi: Hogyan legyünk nők? Tehát a szerző még csak nem is gondolja azt, hogy tökös nővé lett, vagy bárkinek azzá kéne válnia, bár kétségtelenül ez a legfinomabb jelző, amit vele kapcsolatban lehet használni. Bár neki nem jönne be a szóhasználat, mert éppen hogy azt vallja, hogy nem csak úgy lehet egy nő szabadon önmaga, ha „tökössé”, vagyis férfihoz hasonlatossá válik…
Caitlin Moran nem a feministák, mégcsak nem is simán a nők könyve, hanem azoké, akik szeretnek időről időre megkérdőjelezni mindent a világban, amit magának értetődőnek tekintünk, szeretik újra és újra végiggondolni, mit jelent nőnek, férfinek, embernek lenni. Egy rendkívül olvasmányos és szórakoztató, de istenigazából mélységesen filozofikus és felszabadító alkotás, minden gondolkodó embernek kötelező olvasmány.
Én biztos, hogy a kamasz lányaim kezébe fogom adni, bár ahogy ismerem őket, engem jóval megelőzve fogják lenyúlni a polcomról…
