Nem szeretem a kétszínű embereket. Van egy olyan érzésem, a kétszínű emberek se szeretnek engem. Valószínűleg azért, mert a szemükbe mondom, hogy kétszínűek. Ez elég gyakran megesik.
Legutóbbi „áldozatom” F. volt, az osztálytársam, egy vézna, szőke lány, aki egyszer valamilyen csoda folytán mellém került történelemórán. Én unatkoztam, ő unatkozott: beszélgettünk. Minden felkerült a terítékre, a történelemtanár ingjétől kezdve (virágmintás, olyan elütő színekkel, amelyeket még Picassónak sem lett volna mersze egymás mellé tenni) a falon csüngő Jókai-portréig, ami olyan bizonytalanul egyensúlyozott a tábla tetején, hogy már szinte vártuk, mikor esik Gandalf (így hívjuk a töritanárt) fejére. Sajnos ez nem történt meg, így az óra csúcspontja egy részeges bácsika fals éneke maradt, amit csak addig tudtunk élvezni, ameddig Gandalf be nem záratta az új sráccal az összes ablakot. Az új srác magabiztosan rám mosolygott, miközben mi F-fel tovább szurkoltunk Jókainak, hogy fejelje le Gandalfot.
Nagyon jól elvoltunk, de ahogy véget ért az óra, F. kirobogott az osztályból, nyomában a többi vézna szőkével.
Mivel éhes voltam, és szégyelltem elkunyerálni mások uzsonnáját, elsétáltam a büféig. Épp annyi apró volt nálam, hogy megajándékozzam magam egy hotdoggal.
Ahogy a büféhez értem, és vettem egyet, feltűnt, hogy F. és a többiek, (akik, őszintén, nem tudom, miben különböznek F-től, mert mind ugyanúgy néznek ki, ugyanúgy viselkednek, sőt, még a nevetésük is ugyanolyan idegesítő) rólam beszéltek.
Szerencsémre a túl hangosan hallgatott hard rock még nem süketített meg teljesen, így sikerült lefülelnem a beszélgetést:
– Te normális vagy?! – támadta le az egyik lány F-et. – Husi mellé ültél törin?
– Jött ez az új srác, én pedig késtem, és már csak mellette volt hely – mentegetőzött F.
Tehát ez volt az a csoda, ami mellém ültette.
– Amúgy nagyon vicces volt…
Mindenki úgy nézett F-re, mintha legalábbis azt jelentette volna ki, hogy apácának készül, így hamar kijavította magát:
– …Akarom mondani az új srác. Ahogy nézett… és végig engem nézett.
Hogy félreértés ne essék, az új srác engem nézett. Tetszett neki a Guns N’ Roses felsőm. Ez érthető, nekem is tetszik.
Végre összeszedtem magam annyira, hogy odamenjek F-ékhez. A frissen vásárolt hotdog akkor még a kezemben gőzölgött, de pár másodperc után már F. gondosan kisminkelt pofikájára került. Hogy őszinte legyek, sajnáltam azt a hotdogot.
Megmondtam neki a magamét, és azt, hogy legközelebb azért fogok szurkolni, hogy Jókai az ő fejére essen, majd faképnél hagytam az egész bagázst. Mármint… szerintem én hagytam faképnél őket. A lányok rögtön az eset után azt kezdték híresztelni, hogy megbotlottam, F-re ejtettem a kajámat, majd szégyenemben elfutottam, és magamra zártam a régi tanári ajtaját (ami azért vicces, mert a régi tanári ajtaját már egy éve befalazták, de, mint tudjuk, F. barátnői nem túl okosak).
Újból becsengettek, de most F. még véletlenül sem ült a padomhoz, inkább az új srác melletti helyet pécézte ki, ahol azelőtt egy másik lány ült, aki rögtön heves veszekedésbe kezdett F-fel. Addig marakodtak, ameddig az új srác megelégelte őket, fogta magát, és mellém költözött. A két lány egy ideig folytatta a vitát, majd miután észrevették, hogy nem volt már kiért veszekedni, rám vetették haragos pillantásaikat, és leültek az új helyükre.
Az új srác felém fordult. Beszélgettünk. Megmondta a nevét, de én most P-nek fogom hívni. Bejött a matektanárnő. Mi tovább beszélgettünk. Megkérdezte (mármint P.), tudom-e, miért maszatos F. felsője. Azt válaszoltam, hogy ez egy hosszú történet, persze később elmondtam az egészet. Jót nevetett. Olyan jót, hogy a matektanárnő kihívott a táblához felelni, hogy ,,ne zavarjam az új diákot”. Egy ideig csak álldogáltam ott a tábla előtt, vártam az isteni sugallatot, vagy legalább a feladat eredményét – mindkettőt P-től, de szegény pont olyan tájékozatlan volt, mint én. Hirtelen hangos reccsenésre figyeltem fel, majd arra, hogy Jókai portréja szép elegánsan leveti magát a tábla tetejéről, én meg csak tehetetlenül néztem, ahogy nekicsapódik a tábla felé nyújtott karomnak…
Most otthon vagyok, a jobb karom be van kötve, és nem tudok gépelni, ezért P. ír helyettem, mert tudja, milyen fontos nekem a blogozás (három napja mást sem hall tőlem).
Útban a kórház felé elmeséltem neki, hogy mennyit nevettünk F-fel Gandalfon, és azon, hogy milyen jó lenne, ha fejbe csapná Jókai portréja.
Ő gyöngéd puszit nyom a homlokomra, és elmondja nekem, hogy ezért nem jó más kárát kívánni (három napja mást sem hallok tőle).
Más nem látogatott meg, kivéve P-t és az ofőmet, aki eljött ellenőrizni, hogy tényleg el van törve a karom, ezért vagyok itthon, és nem a régi tanáriban bujkálva lógok el a tanórákról (nem is tudom, kitől szedhette ezt az ötletet…).
Megköszönöm P-nek, hogy megírja ezt a bejegyzést. Ő újból egy puszit nyom a homlokomra.
Ahogy először rám nézett a suliban, ahogy mellém ült mateken, ahogy beszélt hozzám, ahogy kiment a táblához segíteni rajtam, amikor Jókai portréja véresre vágta a karomat… éreztem, hogy bejövök neki.
Megkérem, hogy ezt már ne írja bele a blogomba, de nem hallgat rám.
Azt mondja, tudja, hogy ő is bejön nekem. Nem tiltakozom, ő pedig harmadjára is egy puszival kedveskedik, de ez már nem a homlokomon landol…