Izgatottan vártam az idei pályázatot. Tavaly és tavalyelőtt is épp olyan témát találtatok, ami pont illett rám. Amivel kapcsolatban volt mondanivalóm Nektek. Gondoltam, idén nem fog ez már menni. Aztán mégis!
Önelfogadás… Önszeretet… Igen, ez az, amivel bajom van. Ez az, ami nem megy nekem. Nagy hátránnyal indultam el ezen a bizonyos úton. Nehéz úgy szeretni magamat, ha az, akinek a szeretetére, elfogadására vágytam volna elsősorban, az nem szeretett, az nem fogadott el soha. Nehéz úgy szeretni magamat, ha az, akinek leginkább meg akartam felelni, csak negatív kritikákkal illetett, csak bántott engem.
Sírba vitte a titkát magával. Sírba vitte az okokat, a magyarázatokat, az indokokat, a bocsánatkéréseket, a soha ki nem mondott szavakat: “Szeretlek”, “Büszke vagyok rád.” Sírba vitt mindent idő előtt… Előlem.
Nemet mondanom is nagyon nehéz. Meg akarok felelni. Még mindig meg akarok felelni. Elsősorban neki akarok megfelelni. Ha már nem él, akkor is. Bebizonyítani, hogy igen, én is érek valamit. Hogy engem is lehet szeretni, hogy én is jó vagyok úgy, ahogy vagyok, hogy én is érek valamit! És ebbe a nemet mondás nem fér bele. Ha ellenszegülök, ha nem teszem meg, amit kér, akkor nem fog szeretni. Akkor kiabálni fog… Meg fog büntetni… Meg fog alázni… Még mindig a fülembe cseng a hangja, ahogy kiabál, ahogy üvölt velem, ahogy szürke szeme résnyire szűkül az ütés előtt, ahogy a keze lendül az arcom felé, és ahogy odaér. Átjár a fájdalom, az alkohol és a cigifüst szaga újra eláraszt, beivódott az orromba, az agyamba, a szívembe, a lelkembe. A bornak a szaga. Az volt az oka mindennek? Nem tudom… Annyi mindent nem tudok, nem értek még. Lehet, hogy nem is fogom már soha megérteni.
Gyerekkoromban sokszor arra gondoltam, én vagyok az oka. Miattam iszik, én nem vagyok elég jó és értékes ahhoz, hogy letegye az italt, hogy értelmet találjon bennem, az életében. Mert én mindig ellenszegülök, mert rossznak születtem, mert lány vagyok, mert nem tudom elviselni a bornak a szagát…
Szégyelltem őt. Szégyelltem magamat. Nem volt sem önelfogadás, sem önszeretet. Hosszú és nagyon rögös út van mögöttem az önelfogadás, az önszeretet felé. Rengeteg sikeres és sikertelen kísérlet annak bizonyítására, hogy igen, lehet engem szeretni. Hogy igen, én is érek valamit. Kitűnő tanulmányi eredmény, díjak versenyeken, egy főiskola, aztán még egy. Nem volt elég, semmi sem volt elég neki.
Csak később döbbentem rá, hogy magamat kell először megszeretnem ahhoz, hogy más szeressen. Apu ekkor már nem élt. A magány és az alkohol leengedték a sírba 61 évesen, a titkokkal, a megoldásokkal együtt. Azon a hideg novemberi délelőttön fehér lepel takarta összetört arcát, mely akkor már olyan ártatlannak tűnt. Kopogott a koporsón a homok. Sokat szenvedett. Végignéztem. Mellette voltam. Sírtam. Vártam arra, hogy elmagyarázza. Nem tette.
Mióta anya vagyok, a hátam mögött hagytam őt. Az anyaság kellett ahhoz, hogy megértsem, hogy tisztán lássak életemben először. És Nóri feltétel nélküli szeretete. Ő akkor is szeret, ha épp elveszítem a türelmemet, ha épp kiabálok vele, vagy megtiltok neki valamit. Ekkor döbbentem rá, hogy nem fog menni a gyereknevelés, ha nem szeretem magamat. Új életet kezdtem. Már a lányomnak bizonyítok. Neki már magamat adom. Odafigyelek arra, hogy mindig érezze, fontos és értékes, akkor is, ha rossz fát tesz a tűzre. Mert ez “néha” előfordul egy két és fél évessel, ugye. Néha.
Csatát vívtam a szoptatással. Nem ment nekem. Fájt. Nem szerettem. Akkor magamat se szeressem? Nóri szeretett akkor is; és a tápszert is. Már tudom: nem én tehetek róla. Már ki tudom mondani, már kezdem elhinni, hogy nem én tehetek róla, hogy nem az én hibám. Hogy semmi sem volt az én hibám. Mérföldkő az önszeretet felé vezető árnyas, rejtélyes, kanyargós, néha sötét, néha szikrázó úton.
Csatát vívtam, mikor Nóri egyéves korában visszamentem dolgozni, és ő családi napközibe került. Csatát vívtam a családdal, a rosszalló tekintetekkel, a fejcsóválásokkal és a sajnálkozó pillantásokkal. Csatát vívtam saját magammal. Dolgozni szerettem volna újra, nem akartam a szoptatás, pelenkázás körforgásában tölteni az életemet. Nem volt elég. Hittem benne, úgy lesz jobb mindkettőnknek, ha én jól érzem magam. Hittem, hogy akkor tudok adni magamból, ha én magam jól vagyok, megvagyok.
Van- e lelkiismeret-furdalásom? Nincs. Aztán amiatt, hogy nincs, mégis van. Lehet, hogy a lelkiismeret-furdalás már végigkíséri az életemet, az anyaságomat? Anyukák, ti tudtok nélküle élni? Én még nem. Mára azonban már vállalom a döntésemet, már vállalom magamat. Én így döntöttem. Szoktuk mondani, hogy utolsókból lesznek az elsők. Már nem állok a saját rangsoromban az utolsó helyen. Hogy az elsőn állok- e? Azt nem tudom még. Ott kellene…
Nehéz út volt, hosszú és rögös, keserves és fájdalmas, de én ez vagyok, én ilyen vagyok, tessék engem így szeretni! Ha meg nem, akkor nem. Túl nagy árat fizettem érte. Már nem halok bele. Túl sokszor haltam már bele. Vége van…
