Velem is megtörtént… Valahogy mindig úgy gondoltam, én ebből kimaradok, hiszen az elmúlt ötven évemben semmi panaszra nem volt okom.
Nyáron érkeztem, valami véletlen folytán, ebben az évben másodszor (nyomatékosítom: másodszor!), talán a jól bevált női megérzés zavart el a nőgyógyászhoz. És már két hét elmúltával közölték is velem, a 3976-os számú beteggel, kíméletlenül, szárazon a tényeket:
– „Agresszív, rosszindulatú petefészek-daganat, szeptember harmadika kemoterápiás kezelés. Ki fog hullani a haja, rosszul lesz és legyengül, de talán túléli!”
Csak így, egyszerűen, mintha a világ legtermészetesebben csengő két mondata lenne… Nem kérdeztek semmit. Nem tudták ki vagyok, hogy hányan várnak rám otthon, hogy mennyi feladatom van még, hogy ennek az egésznek nincs is köze hozzám, hiszen nekem nem fáj semmi…
Ennek a lehetetlen helyzetnek senkivel össze nem téveszthetően én voltam a középpontja. Kezdtem kívülről látni magam, ahogy toporgó idétlenséggel állok a semmi közepén, bőgök és nem látok, és nem hallok, csak a csordogáló könnyemet nyeldesem. A torkom fáj a visszafojtott zokogástól, a vér őrjítőn zakatol csendtől sebzett dobhártyámon… Velem is megtörtént!
Na, persze mások egyből mondogatták, fel kell venni a harcot. Igen-igen, de a harc nem nekem való: a csatákban vannak győztesek és vesztesek… Honnét tudhatnám előre, melyik leszek én? Bátor akartam lenni, de csak ültem némán, megriadva. Kivarázsolódtam az életemből…
Akkor láttam sírni az apámat… Megszólalt bennem az önérzet: ha eddig tanúja lehettem szép, tiszta életüknek, hát most felelősséggel tartozom immár őértük is! Aztán úgy a harmadik nap körül, amikor anyukám újra kisbabaként dédelgetett, és úgy gondoltam, most az egyszer, utoljára mindenki nagyon akar szeretni, na, akkor rájöttem, hogy végül is nem büntetést kaptam, hanem itt valami készül: szépséges, időtálló hatalmas szeretet! És nem engednek hányódni az önsajnálat zátonyai közt, és nem szűnik meg a világ, amiben még én is jelen lehetek. Nem vagyok egyedül és nem vagyok kicsi, és hitetlen. Mert minden szép, sokkal szebb annál, mint eddig gondoltam…
És a gyerekeim kezét fogva, új tervek születnek és minden pillanat körül ott lengedez a nagy csodavárás. Egyszer, kétszer, háromszor, ezerszer lehet még minden! Felfogtam, hogy a „kemó” az nem is bánt, hanem ezt az egyetlen, saját kis életemet menti, és nem is olyan kegyetlen, mint a filmekben. Egészen kibírható. És ha eddig nem mertem lenni önmagam, a reggeli tükörbenézések megmutatták másik énemet, így haj nélkül…
Arról nem is beszélve, mennyire örömteli, izgalmas játék várni minden egyes apró, új hajszál érkezését. A hasamon, éppen hosszában, az önzés apró, fehér hegei figyelmeztetnek az új életemre: a hétköznapokban végre van időm, és egyre nagyobb kedvem a kitaposott zöld cipőmben szédítő sétákat tenni, figyelni megannyi árokparti pipitér virágba borulását. Tudok felhőtlenül kacagni és jólesően bolondozni…
És mindig megbocsájtok azoknak, akiknek a szemében könny csillog, egy újfajta szomorúság kísérőjeként, mert ők azt gondolják, vége mindennek. Mennek a hetek, hónapok, megy az idő, és én maradtam. Nem is tudom, mikor volt valaha is ennyire igazam…
