Emlékszem, hogy futok, lefelé a lépcsőn, szinte hullámzik alattam a talaj, a szívem a torkomban dobog, a mellkasom súlyként nehezedik rám. Hallom, hogy záródnak be az ajtók mögöttem, vaskapuk szeretnék, ólom reteszeket. A lábam gyors, sebesen visz, segíti az utamat, de messzebbre vágyom, olyan messzire ahová a lábaim kevesek. Még most is futok, azóta is, évekkel később. A múltamtól, és tőle. Akit szerettem és gyűlöltem egyszerre, és a gyerekkorom darabjain élt, és próbált egyensúlyt találni, sikertelenül, nekem pedig a korai felnőtté válást adta.
Ha becsukom a szemem, így látom magam előtt. Zacskókkal a kezében áll a konyhában, levest főzött, süteményt sütött, a kedvenceimet hozza, kipakol, tördeli remegő kezét, várja a reakciómat, rámosolygok és elkezdem a szokásos anyja-lánya párbeszédünket, mintha minden napunk ilyen lett volna, mintha minden rendben lenne. Ma így van, és egy napra, boldog vagyok, nyugodt, ma én vagyok a gyerek, és ezt a napot köszönöm neki.
Szenvedélybetegekkel együtt élni, épségünk feláldozása nélkül lehetetlen. Oda kell adnod, a lelked egy darabját, a szívedet. Látni azt, hogy akit szeretsz, hogyan tűnik el, napról, napra hogyan fogy ki az emberségből, megtanít azokra a képességekre, amelyekre nem is lenne szükséged. A dühre, a fájdalom elviselésére, a csalódottságra, gyűlöletre. Minden elvesztett nap és csata után töltögeted velük a lelked polcait, és ha engeded, eltűnsz bennük teljesen. Gyerekként megtanulni ezeket a képességeket nem lehet, az ártatlanságodat adod oda cserébe,és gyerekkorodat is mellé csomagolod. De ki ne adna oda bármit, az édesanyjáért?
11 éves vagyok, anyukám tortát hoz az ágyamba, születésnapom van, 11 éves vagyok, mikor az egyik este korán fekszik, még fürdök, egy levelet találok a szekrényén, azt írja, hogy nem akar élni, gyógyszereket vett be, mentőt hívok, kórházba kerül. Él. Nem tudom, hányszor hívom ki még a mentőt, a kettőnk életében, vagy, mert meg akar halni, vagy mert, csak úgy tudja elviselni a létét, hogy eszméletlenre issza magát. Ilyenkor, nem bírom felkelteni, van, hogy napokig alszik. Ha ébren van, összetöri magát. A kórházba járás, teljesen hétköznapi lesz. Az első napokban még ott sem tud vigyázni magára, már nem kedvesek vele itt sem, csak egy alkoholista. Lefürdetem, megfésülöm, levágom a körmeit. Kezd magához térni, iszonyatosan sajnálja, megígéri, hogy soha többet nem fordul elő, hogy meg akar gyógyulni, és értem, megteszi. Kérem, hogy magért tegye. Rehabilitáció, pár hét, lehet, hogy hónap együtt, csak kettesben, az alkohol nélkül. Sokat nevetünk. Minden reggel hívom, ha nem vagyok vele. A szívem ilyenkor mindig hevesen dobog, szaporán veszem a levegőt, reménykedek, izgulok, tudom, hogy három csörgés és felveszi a telefont, könnyed, vidám hangon szól bele. Jól van, még egy tiszta napot kaptunk. Majd hívom, a válasz elmarad, tudom hogy megint vesztettem, ötödszörre, húszadszorra, magamra maradtam, Elfáradtam, dühös vagyok, utálom, mert ezt teszi magával és velem. Összeszedem az utcán, vagy a lépcsőházban, van, hogy rá kell törni az ajtót, van hogy nekem jön, mert nem engedem ki a lakásból, mert inni készül. Vigyázok rá, de hazudik, átver, lop, és csal. Már ismerem a rejtekhelyeket a lakásban, ismerem a hazugságokat, de nem változik semmi. Csak az idő múlik, és Ő egyre rosszabbul van. Eltűnik az ép esze, a szépsége, a mosolya. Nem nevetünk többet.
Közben találkozom egy fiúval, szeret, sokat segít. Az utolsó években együtt próbáljuk meg a lehetetlent, félúton azonban feladja, kéri, hogy engedjem édesanyám kezét, mert nem bírja cipelni a terheket, megrémül. Nem haragszom rá, Ő rendes, kedves családból származik, miattam zárt osztályra jár, lakást takarít, ami anyukám magatehetetlenségének hordalékával van tele. Ami nekem természetes, neki félelmetes. De marad.
Az esküvőnkön nincs ott az anyukám, már nem hívom minden nap. Nem könyörgök, sírok, ordítok vele. Babát szeretnénk, azt mondják, az orvosok nem lehet, nagyon szeretném, pedig rettegek tőle, milyen anya leszek, félek, nem tudom, neki megadni mindazt, ami ahhoz kell, hogy boldog gyerek , boldog felnőtt lehessen. Lombik babánk lesz, utoljára kérem édesanyámat, segítsen, nagyon szeretném ezt a babát, vigyázzon magára, jön az unokája, várja velünk együtt, nagymama lesz.
December 4-én beszélünk, névnapom van, felköszönt, kedves a hangja. Rosszul vagyok, nehezen viselem a terhességet, már nem marad meg bennem semmi sem, kórházba kerülök, hívom, ahogy kitudok szállni az ágyból, de nem veszi fel. Nem beszélünk soha többet. December 8án meghal, sok gyógyszer és még több alkohol. A szelleme után a szervezete is feladja a harcot.
Négy évvel később, ma reggel, az ágyamban keresztben fekszik a kisfiam, a kislányom mellette, hajnalban jött ki, teljesen kitúrják az apjukat, mélyen alszanak, akár a levegőt is egyszerre veszik, gyönyörűek. Kitöltik a lelkem minden szegletét, meghalnék értük, a legszentebb szerelem ez. Nézem Őket, tudom, hogy minden rendben lesz. Ebben a percben boldog vagyok.