Azon az emlékezetes karácsonyon, amikor a romániai forradalom zajlott, anyámat csak az ünnepekre engedték ki a kórházból. 10 éves voltam. Nem emlékszem, hogy pontosan mikor kezdődött a betegsége – a kórházi zárójelentésekből vissza lehet követni, de fontosabb, hogy nekem mi maradt meg ebből -, csak arra, hogy gyakran szédült és fájt a feje. Sokára derült csak ki, hogy agydaganata van. Úgy emlékszem, hogy hónapokat töltött kórházban. Kezelést kapott, megműtötték, de igazán soha nem épült fel. 17 évig élt még, rokkantnyugdíjasként; az utolsó pár évet már egy otthonban töltötte, mert felkelni se nagyon tudott. Apám közben alkoholista lett. Ez a gyerekkorom rövid története, és elmesélve mindenkiből sajnálkozást vagy döbbenetet válthatok ki. Mégsem ilyen egyszerű.
Abban az időben leginkább az viselt meg, hogy anyám beteg, bármikor meghalhat, apám pedig egyre gyakrabban részeg és olyankor kiabál. A légkör szomorú volt, félelmetes, bizonytalan és reménytelen. Tőlünk, a gyerekektől elvárták, hogy felnőttként viselkedjünk, segítsünk otthon. Az iskolában csodálkoztak, amikor rosszabb jegyeket kaptam, mint korábban. A rokonok egyrészt úgy tettek, mintha mindenben támogatnának, másrészt (főleg kezdetben) minket is hibáztattak. Apám az ünnepekre alkoholt kapott, gondolom abból a megfontolásból, hogy úgyis ezt szereti. A faluban, ahol éltünk, persze mindenki tudott mindenről, de elsősorban anyámat sajnálták. Sokat aggódtam, az élet kiszámíthatatlanná vált és szégyelltem is, ami otthon zajlik. Ezért sokáig nem beszéltem róla senkinek. Néhány évig azt hittem, segíthetek anyámnak a gyógyulásban és megakadályozhatom apámat az ivásban. Agykontrollt tanultam tizenegy évesen, az akupunktúráról és „gyógyító” ételekről olvastam, apám figyelmét pedig próbáltam elterelni az ivásról. Ma már tudom, hogy ez a viselkedés mekkora csapda. Megtapasztaltam, hova vezet hosszú távon: felfokozott aggodalomhoz, a felelősség átvállalásához.
Eközben anyám volt mindenki szemében az áldozat, akiről semmi rosszat nem lehetett mondani, gondolni. Így van ez szinte ma is, hét évvel a halála után. Pedig – ma már látom, és ki is merem mondani- anyám akaratos volt, makacs, szigorú. A betegsége előtt és közben is. Utasításait azért kellett betartani, mert „ő mondja és így van”. Azért kell minden este 8-kor lefeküdni, mert „a gyereknek ilyenkor ágyban a helye”. Nem emlékszem, hogy együtt játszottunk volna. Ő inkább jó háziasszony akart lenni: amíg gyesen volt, mindennap főzött, este is meleg ételt kaptunk. Sokszor volt ingerült és stresszes vagy aggodalmaskodó. Nagyon meg akart felelni másoknak és azt akarta, hogy a gyerekei is ezt tegyék. Amikor szóvá tettem neki apám viselkedését, és panaszkodtam, mert megint ivott, ő letagadta vagy azt akarta, ne szóljak semmit, mert csak baj lesz belőle. Nem védett meg és nem állt mellettünk, mellettem. Sokáig én is áldozatként gondoltam rá, sajnáltam és apámat hibáztattam mindenért. Pedig anyámnak még betegen is lett volna lehetősége arra, hogy máshogy éljen: legalább annyit mondhatott volna, hogy nem mi vagyunk felelősek a történtekért. Erről persze nem igazán lehet beszélni, mert nemcsak a halottakról, hanem a beteg (főleg az ágyhoz kötött) emberekről sem „illik” rosszat mondani.
Az anyai örökséget nem könnyű levetkőzni. Amíg abban a tudatban éltem, hogy anyám betegsége miatt volt nehéz a gyerekkorom, örültem a korai önállósodásomnak, szomorú voltam a veszteségek miatt és dühös apámra. Amikor rájöttem, hogy anyám nem állt ki mellettem még szóban sem, amikor megtehette volna, vagy bűntudatot ébresztett bennem, ha nem láttam el a rám szabott feladatokat és nem tanultam elég jól, kezdtem más szemmel látni a dolgokat. Azóta próbálok megszabadulni a kontrollmániától, amit tőle tanultam, és ami rengeteg problémám alapja –lassan sikerül is. Ma már nem osztom be a szabadidőmet és nem nézem állandóan az órámat: néha csak hagyom történni a dolgokat. Tudom, hogy nem voltam felelős érte, ahogy azért sem, hogy apám mennyit iszik, és nem vagyok felelős most sem mások életéért, döntéséért. Szerencsére korán eldöntöttem, hogy nem akarok úgy élni, mint ők, és azt is tudtam, hogy tizenévesen nem az én feladatom gondoskodni a beteg anyámról vagy elviselni apámat. De vannak dolgok, amik szinte észrevétlenül hatnak. Ezek a beidegződések vissza-visszatérnek, és gyakran el kell gondolkodnom azon, miért van időnként ok nélkül rossz hangulatom. A teljes érzelmi felszabadulást nem az idő hozza el, hanem a kemény munka, amit a múltammal, magammal végzek; de mindenképpen megéri
