Együtt siettünk egy hideg téli reggelen az iskolába. Ő a gimnáziumba, ahol tanított, én az azzal szembeni általános iskolába, ahol végzős voltam. Tanítottam, gyerek a felnőttet.
– Ne keseredj el, a tanítványaid szeretnek. Ki kell derülnie az igazságnak. Nem lehet, hogy ne jöjjenek rá a megyén, hogy hamisítják a leveleidet, az aláírásodat.
Ő csak ment a maga kemény lépteivel, s közben fogadta a köszönéseket.
– Nem akarom, hogy ebbe a gimnáziumba add be a jelentkezési lapodat! Még a megyébe se! Menj Debrecenbe, ott van apád nővére, majd ő figyel rád. Téged is bántanának miattam.
Az események gyorsan követték egymást, pár nap múlva felfüggesztették állásából. Ha kiment az utcára, ismerősei zavartan fordították el fejüket, mentek át a túloldalra.
– Mi a bűnöm?- kérdezte tőlem. Pár hónappal ezelőtt még állami kitüntetést kaptam kiemelkedő munkámért, ma pedig már nem kellek. Bemegyek a megyére, addig nem jövök el onnan, míg választ nem kapok.
Másnap vonatra ült, hogy számon kérje azokat, akik kidobták az állásából. Mivel választ nem kapott, leült az osztályvezető irodája előtti titkárnői szobában, s onnan egy tapodtat sem mozdult, megkötötte magát. Órákig ült ott, az osztály dolgozói figyelmesen szemrevételezték a „bolond” nőt, aki ülősztrájkot folytat.
Állta a gúnyos megjegyzéseket, a félmondatokat, amiket neki szántak.’56 véres napjai edzették. Budapesti egyetemista volt, október 23-án élére állt a változást akaró egyetemi felvonulásnak. Azokban a történelmi napokban élete többször egy hajszálon múlott. Először egy masszív íróasztal mentette meg, amikor az ágyútalálatot kapott kollégium fala a szobába dőlt. Ő az asztal alá ugrott. Másodszor ismét a lélekjelenléte. Magdit, beteg csoporttársát ment látogatni a kórházba, vitt neki azokból az élelmiszerekből, amit a vöröskereszttől kaptak a kollégiumban. Magdi meghatódott a láttán, majd könyörögve kérte, ne rajta segítsen, hanem a testvére családján. Erzsi nemrég szült, otthon van a gyerekeivel, a férje ki tudja, merre bujkál. Biztosan éheznek.
Vállalta.
Eljutott a szakadozó géppuska hangjainak kíséretében a megadott címre. Becsengetett. Egy zilált, zavaros tekintetű nő nyitott ajtót, pisztollyal a kezében. Magdi küldött-ordította, s az asszony elsírta magát, felengedett.
Ezeket a történéseket csak felnőtt fejjel ismertem meg, akkor 14 évesen csak azt láttam, hogy szüleim izgatottan beszélnek otthon, édesapám azzal vigasztalja, hogy majdcsak megleszünk addig az ő csekély tanári fizetéséből, amíg munkát nem talál.
Rehabilitálták.
Sok szálat megmozgatott igaza tudatában. Erőt adtak neki mindazok, akik kitartottak mellette, s mi a család. Újból elkezdett tanítani, felemelt fejjel, nagyobb akarással, mint korábban valaha is. Negyvenkét évesen jelentkezett a jogi egyetemre,- amit sikeresen el is végzett-azzal az akarattal, hogy sem őt, se a hozzá közel álló embereket hasonló igazságtalanság ne érhesse.
A diplomám átvételét követően avatott be abba a titokba is, amiről úgy gondolta, tudnom kell.
– Utánad egy szemétkosárnyi névtelen levelet küldtek a főiskolára. Ha velem nem bírtak, gondolták rúgnak a gyerekemen. Tudjad!
Akkor mesélt nekem az ’56-os eseményekről, s arról, hogy a rendszer számára ő mindig gyanús elem maradt, mivel ő vitte azt a bizonyos koszorút, amit egy filmhíradó megörökített.
– De miért rúgtak ki az állásodból?- próbáltam megtudni a számomra érthetetlent?
– Hatalomvágyból-emlékezett vissza. No, meg félelemből. Történészként kutatásokat végeztem egy levéltárban, ahol olyan pártfunkcionáriusok múltjára bukkantam, akik ’45 előtt nyilasok voltak. Abban az időben az életem is veszélyben volt.
Büszke vagyok arra, hogy ő volt az édesanyám. Humanizmusa, jósága az élete során sokszor megérintett. Nélküle nem az lennék, aki vagyok. Rányitotta szemem a világra, eligazított az útvesztőjében. Ha kimegyek hozzá a temetőbe, s álldogálok a sírjánál, mindig nyugalom száll meg. Nagyszerű dolog példaképként tekinteni az édesanyánkra.
