Amikor először olvastam az idei kiírást rögtön az villant át az agyamon, hogy a tavalyi kiemelt írásomat még külön kérésre sem olvasta el anyám az elmúlt egy év alatt. Gúnyosan mosolyogtam is egyet, hiszen akkor idén nyugodt szívvel megírhatok mindent Róla. Rólunk. Kiteregethetem mind a 28 évem keserűségben ázott szennyesét, felsorakoztathatom meg nem értettségem katonáit, hogy célkeresztbe vegyék Őt. Persze nem szabad elfelejtenem, hogy veszélyes terepen mozgok, hiszen pont arról a személyről vetem papírra a nem illőt, akinek egyáltalán megköszönhetem, hogy ezen a borús-havas napon itt írhatok.
A pszicholgusnál is mindig ezt a belső kételyt érzem, hogy képtelen vagyok mélyebben belemenni ebbe a témába, akármennyire is muszáj lenne. Tartok a nem várt reakcióktól, a kimondhatatlantól és a kimondottól egyaránt. Lakatot formál a szívemre a félsz, hogy egy olyan panaszmonológot indítok el, aminek aztán nem leszek ura s végül magam is belefulladhatok.
Talán csak a saját anyává válásom segített némileg azon, hogy megértsek dolgokat. Nem anyámat, csak a mikénteket. Raffai Jenő írja Lelki köldökzsinór című könyvében, hogy három fajta baba létezik; a tervezett és várt, a nem tervezett de várt és a nem tervezett és nem várt. Én minden utólagos információ alapján a harmadik csoportba tartoztam. Rövid ismerettség, kis szerelem, nagy meglepetés. A kor, a szülők vagy éppen a környezet nyomására anyám úgy döntött, hogy megtart és félelemben, izgalomban dohányozta végig magányosan a következő 9 hónapot, reménykedve, hogy legalább fiú leszek. Mentségére legyen mondva Czeizel bá akkor még nem figyelt ott minden háztartásban, mint egy önjelölt magzatkommandó. Aztán 15 óra vajúdás után, vákummal, fogóval, 4-es Apgarral meg is születtem, az újraélesztés meg lehet, hogy csak csecsemős mendemonda, mert a zárójelentésre végül is nem került rá.
Jó gyerek voltam. Pufók és nevetős. A dadusok királykisasszonya az óvodában, énekesnő a papa régi magnóján, sültkrumplifaló szörnyeteg a nagyi asztalánál. Első eleven anya-lánya emlékem, hogy az oviból hazafelé a buszon valami hatalmas vajjal a fülem mögött, krokodilkönnyekben fuldokolva könyörgök anyámnak, hogy ne legyen retorzió. Ő ugyanis beígérte a szokásost; “Ezért még otthon számolunk!”.
Hazaérve aztán kaptam valami apró-cseprő büntetést de hogy miért, arról már valószínűleg fogalmam sem volt. Nálunk nem volt divat megbeszélni a dolgokat, annál inkább elfojtani. A tisztán csillogó szobák mélyén érezhető nyomással nehezedett rám a kimondatlan feszültségek terhe, megannyi néma vita súlya. Aranyos, okos, illemtudó kislány voltam a magam körömrágós, tikkelős, szégyenlős módján. Más lányok pizsama bulikat tartottak, nekem este nyolckor takarodó volt, mások megünnepelték a nővé válást, én halálra váltan, remegve kérdeztem meg, hogy mi történt velem, amikor a nadrágomat is átitató vérfoltokat otthon észrevettem. A testiség, a nőiesség, a szőrtelenítés, a belső érzések és Michael Jackson mind-mind tabu volt.
Kamaszéveimben ez természetesen visszavágott. Sorozatos humán sikereim (mese-és versíró versenyek) ellenére anyám egy reál osztályt szemelt ki nekem. Természetesen ide is felvettek, szóbeli vizsga nélkül. De nem kellett sok és az addig néma, szerény kislányból kezelhetetlen, lázadozó, feleselős, neveletlen, balhés fiatal lettem. Felnyílt a szemem és rájöttem, hogy másképp is lehet ezt. Ha akarom világgá is kürtölhetem minden érzésem, gondolatom, elegem volt a csendből. Józan eszemnek és sokszor a szerencsének köszönhetően komolyabb esetek nélkül megúsztam azért ezt a korszakot.
És vannak persze szép emlékeim is. Senki nem csinálja úgy a fokhagymás tejberizst vagy mikrózza olyanra a kocsonyát, mint anyám. 🙂 Valahol a szívem mélyén végig – még a legnagyobb harag közepette is- tudtam, hogy Ő jót akar nekem. Csak a maga módján elképzelt jót, nem pedig azt, amire nekem akkor épp szükségem lett volna. Az utolsó nagy veszekedésünk során a fejemhez vágta, hogy ha lányom lesz majd meglátom, mit élt Ő át velem – és ezt nem bíztatásnak szánta.
Hosszú évek kellettek és felnőtt fej, hogy a dolgok mögé is lássak. Hogy figyelembe tudjam venni az Ő hátterét, hogy milyen családból jött és hogy milyen sérelmek érték, mikor kicsi volt. Azóta már meggyőződésem, hogy gyermekkorunkban szerzett sérelmeink jelentős részéért a következő generáció vezekel, ha csak tudatosan nem próbáljuk meg felismerni és feldolgozni őket. Nap mint nap figyelmeztetem magam erre, amikor a két éves kisfiam valami olyat művel, amiért legszívesebben húsz évnyi szobafogságba küldeném. Aztán elszámolok tízig, leülök mellé és azt mondom; “Beszéljük meg!”.
Szóval ez lenne az én anya-lánya történetem és a végére már csak annyi kívánkozik, hogy:
– Anya! Ha idén mégis kedved támad elolvasni, amit írok, akkor erről még számolunk! Mert már tudok…