Erdősné Onda Marica

Erdősné Onda Marica: Fekete ragyogás

Amikor megtudtam, hogy kisbabát várok, azt éreztem, hogy magasba emel a boldogság, de ugyanakkor mélybe is húz a kétségbeesés. Hihetetlenül boldog voltam, mert mindig is arra vágytam, hogy megtapasztalhassam a létezés legszentebb csodáját. Ezzel együtt fekete kendőként fojtogatott, mit szól majd hozzá a világ?

16 évesen három hónapig ültem a vakság sötét, dermesztő börtönében. Amikor ismét rám talált a fény, újragondoltam az értékrendem. A karrierről, sikerről nehéz szívvel ugyan, de lemondtam, de a szerető családról szóló álmaim, nem adtam oda semmiért. Pedig ezt kívánták tőlem. Majdnem vakon nem szabad, sőt felelőtlenség férjhez menni, gyermeket vállalni. Ezt hallgattam reggeltől estig a nagyszüleimtől, akik hosszú időre eltaszítottak maguktól, ezzel büntetve esztelenségemért. Szüleim és a férjem családja is szűnni nem akaró szélként süvítették fülünkbe a „mi lesz, ha…” léleknyomorító nótáját. A védőnők hümmögtek, egy nőgyógyász nyers kegyetlenséggel vágta arcomba, hogy miért akarok én egy vakból kettőt csinálni. Kivert kutyaként kullogtam haza, és egy átsírt nap után, másik orvost kerestem. Választott nőgyógyászom végül is rendes volt velem; ha volt is véleménye, megtartotta magának, amiért hálás voltam. Sajnos még a távoli ismerősöknek, szomszédoknak is akadt egy-egy keresetlen szavuk terveinket hallván. Csak hárman tartottunk ki gyönyörű elképzelésünk megvalósítása mellett: az Isten, a férjem és én.

Lehet egyáltalán örülni a fagyos télben nyíló törékeny kis virágnak, amikor az elmarasztalás jégbe zárja a szívünket? Lehet. Álmomban virágos mezőn jártunk, fogócskáztunk, kacagtunk, öleltük egymást csak mi hárman és hittük, hogy fényben fürdő reményeink elhozhatják számunkra a nagyszerű közös jövőt. Nem is csoda, hogy majdnem végig aludtam még a nappalokat is több hónapon keresztül. Nem akartam bíráimmal találkozni, beszélni; csak néma hálával lelkemben örültem, hogy nem akadályozhat meg senki céljaink elérésében, nem vehetik el tőlünk a csodát.

Négy olyan boldog évet kaptunk, aminek elmondásához aligha vannak szavak. Játék, móka, kacagás volt minden egyes napunk. Aztán térdre kényszerített a gyász. Forró könnyekkel sirattuk el eddig még kitartó, csekély látásomat. Mindenki számára keserves időszak volt. Amikor testem is a fény sírjába temettem volna, ez a kicsi gyermek tartott itt az életben. ÉN akartam őt, vállaltam a felelősséget érte, fel kell nevelnem, össze kell szednem magam, újra talpra kell állnom.

Évekbe telt, de sikerült. Nem volt könnyű, hiszen még az is felvetődött a pedagógusok részéről, hogy talán jobb lenne, ha intézetbe adnánk a gyermekünket. Persze csakis az ő érdekében, hiszen én nem tudok rá vigyázni sem otthon, sem az utcai forgalomban, megfelelően segíteni, támogatni a tanulásban. Édesapa kettőnk helyett dolgozik, így nem tud elég időt fordítani a gyermekre – ezt nem tudom mire alapozták, hiszen nekem is volt munkahelyem. Jómagam pedig a saját életvitelemben is támogatásra szorulok, akkor meg hogy tudnék gondoskodni egy kicsi gyermekről? Egyszóval mind a hárman minősítve lettünk, mert ezek szerint a gyerkőcbe sem plántálódott semmi empátia, amivel megérthetné és kisegíthetné hiányosságomat.

Az előítélet a legkegyetlenebb szörny, de mi legyőztük őt is. Viktor jól tanult és még hat éves sem volt, amikor felragyogott kimagasló zenei tehetsége. Egy évtized telt el. Viktor a zeneművészeti szakközépiskolába jár a kedves hegedűvel. Nem titkolom, ő is túl van már három szemműtéten. Az első operáció után ágya mellett ülve gyötrődtem, hogy talán mégis rosszul döntöttem. Nem tudtam egyedül megbirkózni lelkiismeret furdalásommal, ezért kiöntöttem neki a szívemet. Elmondtam, hogy mennyire bánt, hogy önző vágyaim miatt kell neki is elszenvednie a vakság fenyegetését. Mire átfutott az agyamon, hogy egy ilyen vallomásra mit is lehet válaszolni, és mekkora butaság még az én lelki terhemet is az ő vállára pakolni, már megérintettek az őszinte szavak:

– Ne aggódj, nekem nagyon jó így is, mert tőled megtanulhattam, hogy a boldogságot bármikor és bárhol meg lehet találni, minden körülmény között! Nekem sokkal könnyebb, mint neked volt, mert te már vezetsz engem a kitaposott ösvényen. Tudom, hogy mindig mellettem leszel és segítesz, hogy én is megtaláljam az érdekeset, értékeset és a boldogságot az életemben.

Ebben a pillanatban, mint tűzijáték robbant bennem a felismerés, hogy a ragyogás nem a fényben, hanem a sötétben tündököl a legszebben. Hármunkat valami megmagyarázhatatlan, különleges kapcsolat köt össze. Mivel a szeretet szót már annyira elcsépelték, erre a kötelékre nem is maradt megfelelő kifejezés. Akik ismernek bennünket, látják a minket átölelő boldog ragyogást. Nem állítom, hogy gyermek nélkül értelmetlen egy nő élete. Azt viszont tapasztalatból tudom, hogy az élet kertjében a sok szép virág közül, a legcsodálatosabb az anyaság virága.