Balsay-Nagy Katalin: Hogyan változott meg az életem az anyasággal?

Két hónappal első gyermekem születése előtt veszítettem el az édesanyámat. Akkor kemény voltam és erős, összeszorított fog, fentről kaptam erőt, kitartást. Akkor is hiányzott, de azóta eltelt 14 év, és most hiányzik igazán. Mert most már tudom, látom, megértem őt. És anyja csak egy van az embernek, akkor is, ha kap új családot, akkor is, ha nőnek fel a saját gyermekei, akkor is, ha sikeresnek mondható az élete minden területe. Mert van olyan, amikor egy anyát csak egy másik anya ért meg igazán, leginkább a sajátja.

Ami az anyaságban nekem a legrémisztőbb, az a véglegesség. Hogy az a gyerek most már mindig, MINDIG az én gyerekem. És nem tudok szabadulni a felelősség alól, hogy én vagyok az anyja, aki elindítja az élet felé, akinek a teste testet, lelke lelket ad neki.

Hogy hogyan változott meg az életem az anyasággal? Úgy, hogy nem tudok többé úgy gondolkodni, hogy ne legyen ott a gyerek, az ő élete, érdeke, boldogsága a háttérben minden döntésben, kicsiben és nagyban egyaránt. Három gyermekem van. Átéltem, milyen az, amikor várjuk hónapról hónapra, de csak egy csík van a teszten. Hormonvizsgálatok, hőmérőzés, átjárhatósági vizsgálat. Kiváltságosnak éreztem magam, amikor az angyali szépségű, kedves kislányunk után terveztük, és hamar jött is a második. Az első fiú az egész, nagy családban. És átéltem azt is, amikor váratlanul jött a harmadik, amikor a másik kettő már olyan nagy volt, hogy el is felejtettem, milyen, és egyáltalán nem hiányzott a babaillat. A harmadik, aki csak a megszületésekor vált valóságossá számomra. Nem hiszem, hogy túl jó példát mutattam volna ezzel a terhességgel a lányomnak. Nem voltam az az átszellemült mosollyal közlekedő, feszt a hasát simogató madonna. A babaruhák, felszerelések is csak a legvégén árasztották el a lakást. Azzal nyugtattam magam, hogy nincs semmi baj, az én gyerekeim a való életben nőnek fel, mindent csak őszintén. Meg kell tanulniuk (ahogy nekem is még), hogy az élet nem mindig úgy hozza, ahogy mi tervezzük, és nem mindig kellemes, amíg eljutunk odáig, hogy örüljünk neki.

Milyen könnyű is volt még, amikor a kislányom elkezdett babázni, etette a pogácsával a rongybabát, aki akkora volt, mint ő. Lám, az én lányom látja a tökéletes anyai mintát. Az én lányom nagyon szeret segíteni a konyhában, az etetőszékben ülve. Az én lányom látja, hogy anya dolgozik otthon, csöndben kell lenni, most nem megyünk sétálni, utána anya vacsorát is főz, és még tortát is süt, pedig hétköznap van. És felcipeli a babakocsit gyerekestül, zöldségestül a harmadikra. És az én lányom látja, hogy a munkának megvan a gyümölcse, és segíts magadon, az Isten is megsegít, és nagyobb lakásba költözünk. Együtt sétálunk az oviba, és együtt várjuk, hogy mikor érezheti ő is, hogy mozog a pocakban a kisöcsi.

De a lányom nem szeret egyedül aludni a napfényes új gyerekszobában, csak ott alszik velünk a parányi hálóban. És egyre többször foglalja el magát egyedül, amikor anya egyre nagyobb hassal egyre többet püföli a számítógépet. És egyszer csak nem lesz hajlandó angol mondókákat mondani, és rám szól, hogy ne beszéljek angolul. Pedig én csak előnyt akartam neki adni az életben. Azután azt is látja, és aggódik, hogy anyának nagyon fáj a háta és feküdnie kell, miközben az öccse is ott mászkál körülötte.

Ők ketten nagyon szeretik egymást szerencsére. Hiába lány-fiú, 4 év korkülönbség, órákig eljátszanak együtt. Az oviban is csak egy ajtó választja el őket, és a legjobb beszoktató a nagytesó, és milyen jó, hogy együtt vannak legalább még pár hónapig, ha már úgyis ők az elsők minden reggel az oviban. Négy év óvoda, és mi elsőre még elhisszük az óvónőknek, hogy mivel a gyerek okos, értelmes, kedves, a lényeg a szabad játék, és így megy iskolába. Másodszor már nem hisszük el, és a középsővel gyakoroljuk az iskolai előkészítő foglalkoztatókat, mert már tudjuk, hogy az első héten bemeneti tesztet írnak az elsősök. Álmatlan éjszakáim vannak az óvodai logopédus miatt, aki szerint inkább tartsuk még vissza egy évet, úgyis tavaszi gyerek. Közben valahol mélyen én úgy érzem, hogy igaza van a férjemnek, a gyerekkel minden rendben van, és ráadásul kifejezetten jól is számol, minek maradjon még egy évet az oviban, ahova kicsi hároméveseket tesznek, á lá vegyes csoport. Nem is lesz vele semmi baj a suliban.

Vagy mégis? Elég az elég jó bizonyítvány vagy gyötörjem a még jobbért? Sportolni muszáj, és zenét is tanuljon az a gyerek? Kérdezzem ki minden nap a leckét vagy bízzam rá, tanuljon a saját hibáiból? Hagyjam, hogy este, amikor idegesen jövök haza, inkább csináljon, amit akar, vagy vacsorafőzés közben ide-oda ugrálva kínozzam matek feladatokkal, aminek kiabálás és sírás a vége? Baj-e, ha bizony a férjemmel mi csináljuk meg a gyűjtőmunkát, rajzoljuk meg a rajzot, diktáljuk le a fogalmazást? Beleszóljak, kivel barátkozik, adjak tanácsot, amikor gyötrik a társai, amikor meg tudnám tépni azt az undok gyereket, aki bántja, vagy majd túl lesz rajta magától, és ebből tanul? Megvegyem neki azt a rusnya babát/kütyüt/idétlen újságot/ruhát/figurát csak azért, mert mindenkinek van, vagy papoljak, hogy értéktelen vackokra nem adjuk ki a drága pénzt? Ugye nem most teszem tönkre a kapcsolatrendszerét azzal, hogy én nem vagyok az az “aludjon nálunk a fél osztály” anyuka? Beadassam a külön védőoltásokat, adjak okosító tablettát, probiotikumot? Felelőtlen vagyok, hogy harmadszor sem szedem a kismamavitamint? Meddig várjak, hogy rendet rakjon a szobájában végre, vagy dobáljam ki én több hónap (év) rágópapírját, törött kinderfiguráját, szennyes zokniját, uzsonnamaradékát? És, ha nem értek egyet a férjemmel, hogy elengedjük-e az első szilveszteri buliba, vagy korai még, akkor mit csináljak?

A legjobbat akarom, de honnan tudnám, mi a legjobb a mindennapi verkliben? Úgy, hogy közben még önmagamat is valósítsam meg, legyen tartalmas kapcsolatom a férjemmel, barátokkal, egyáltalán, legyen saját életem, hogy amikor majd egyszer kirepülnek a kölkök, akkor se érezzem majd egy nagy nullának magam. Amikor kialvatlan vagyok, mert a legkisebb valahogy még mindig felkel éjjel, amikor ezerrel megy fel a pumpa, mert szemtelenek, feledékenyek, lusták, rendetlenek, amikor idegesít már az is, ha normálisan szólnak hozzám – de közben tudom, hogy még ki kellene kérdeznem a szavakat és ezredszer is verset kell keresni a szavalóversenyre -, akkor elbújni szeretnék valahova egyedül, én, a mindenre alkalmatlan, és közben szégyellem magam persze, és nem értem, hogy jutottam el idáig. Aztán összeszedem magam, kitalálom, hogyan tovább, próbálom megbeszélni a férjemmel, bemegyek fogadóórára a tanárhoz, rákeresek a neten, utánaolvasok, hiszen erősnek kell lennem, muszáj csinálni, mások nálam ezerszer nagyobb terheket cipelnek. Pedig ilyenkor az lenne a legjobb, ha a mamám eljönne, és azt mondaná, kislányom, nincsen semmi baj, ne erőlködj, jól csinálod, nagyon is jól, minden rendben van.