Guttmann Enikő: A férfi kétszer
Miután a fiam többszöri figyelmeztetésemre sem hagyta abba a telefonom bütykölését (nem okos, nem érintőképernyős, nem menő) elő kellett vennem a régit (még annyira sem menő, cserébe működik), amiben izgalmas SMS-gyűjteményre bukkantam. Szerzőjük egytől egyig a férjem, még azokból az időkből, amikor egymáson kívül nem tartoztunk senkiért felelősséggel. Elméláztam, mikor lett a „szeretlek, érted érdemes élni”-ből a „hazafelé hozz kenyeret”. Hogy nem tűnt fel ez idáig? És emellett mi változott még a kapcsolatunkban?
Régen, amikor még fiatalok voltunk és bohók, gyakran megsértődtem némely kijelentésén, amelyekre sajnos már nem emlékszem, nyilván annyira lényegtelen apróságok voltak a mostani dolgainkhoz képest. Ez persze nem szabott gátat annak, hogy a kolléganőmmel – munka címén – órákon keresztül boncolgassuk a pasik különféle kijelentését, a hanghordozást, hangszínt, mögöttes tartalmat. Majd kilukadtunk a nyilvánvaló végkifejletnél, miszerint minden férfi ugyanolyan, és/vagy – az eset súlyosságától függően – disznó, majd ünnepélyes esküt tettünk, miszerint minket aztán még egyszer nem ver át egy pali sem, már átlátunk azon a bizonyoson.
A férfiak rendelkeznek azzal a titokzatos hatodik érzékkel, ami talán a női megérzések megfelelője lehet, hogy tudják, mikor hágták át AZT a képzeletbeli határt, ami már nem tűr halasztást, és általában ezt a pillanatot választotta ki a majdani férjem, hogy megtépázott hitelességét secperc alatt visszaállítsa.
Nem egyszer történt, hogy a kolléganőmmel folytatott legnagyobb fröcsögés közepette limbózott be hozzánk arcán angyali mosollyal, kezében a kedvenc csokimmal. Távozása után kolléganőm nagy bociszemekkel méltatta ezt a tökéletes Adoniszt, aki lám, a nagy többséggel ellentétben tudja, mi kell a nőknek…
Újabban nem érek rá, hogy órákig váltsam meg a világot, ehelyett otthon építek garázst a padlón szerelmünk sarjával. Már amikor nem könyékig vagyok a mosatlan edények között, a mosogatógépben, a porszívóban, vagy akárhol, ahol takarítani, főzni, háziasszonykodni kell. Hozzáteszem, nem szeretek sem mosni, sem takarítani, háziasszonykodni pedig a legkevésbé. (Kamaszként gyakran elképzeltem magam tehetős fehér gyarmati asszonyságként, elfújta a szél stílusban, amint a házi cselédeket utasítgatom. ) Így, miközben próbálom lefejteni a fiam kis kacsóját a gatyámról, hogy azért mégse pucér hátsóval ácsorogjak a konyhán, és súrolok, meg pakolok és hajlongok, magamban boncolgatom a világ igazságtalanságát, amiért ezt a sok, abszolút nem látványos és pillanatok alatt semmibe vesző teendőt miért nekünk, nőknek kell elvégezni.
Ha koszos a padló, senkinek nem jut eszébe, hogy a ház ura igazán felseperhetett volna, ehelyett mindenki a ház asszonyának trehányságán rágódik. Ha folyik a gyerek orra, minden szem az anyukára szegeződik, mikor törli már meg, még akkor is, ha apuka is jelen van. Fortyogva eljutok hát oda, mekkora igazságtalanság a társadalom részéről, hogy a férfiakat felmenti az ilyen jellegű elvárások alól. A férfi legyen férfi, esetleg apa, de az sem baj, ha pár évig „nem tud mit kezdeni” a gyerekkel. A nő legyen nő, anyuka, háztartási cseléd, hogy csak a legfontosabbakat említsem. És emellett még hány, de hány fronton kell 110 százalékot nyújtanunk…
Jómagam, mire eljutok idáig, kuktaként bugyogó agyvízzel várom, hogy nyekkenjen a bejárati ajtó, de sajnos a fiam mindig előbb ér oda az apjához, mintsem hogy én hirtelen felindulásból át tudjam harapni a nyakát, a nőket ért globális sérelmeket megtorlandó.
A férjem pedig, kissé borostásan, gyűrötten, fáradtan mosolyogva nyom egy csókot az arcomra, iszik egy kávét, felöltözteti a boldogan gagyarászó gyereket, majd azt mondja: „pihenj egy kicsit, szívem, elviszem a gyereket sétálni”.
De nem tudok pihenni. Sunyin leskelődöm a konyhaablakból, és nézem a „férfiakat”. A fiam ül a bébitaxiján, arcán lelkes mosollyal néz fel az apjára. A férjem szájában hanyagul fityeg a cigi, de a mosolya ugyanolyan, mint a fiamé. Elolvadok tőle. Nézem, ahogy átszelve az úttestet, a férjem irányba helyezi a taxit, és csak mennek, mennek a hosszú úton, hogy anya tudjon pihenni. Lehet, hogy a férjem tényleg a tökéletes Adonisz, aki tudja, mi kell a nőnek. És lehet, hogy csak az SMS-ek változtak.
