„Akkor tudjuk meg, hogy angyallal találkoztunk, amikor már elment.”

Repülőtér valahol a világban. Rohanó utasok, hangosbemondó. Nyugodt és izgatott tekintetek fürkészik a kijelzőket. Indulás, érkezés percenként.

Megsemmisülve állok egy beszállókapunál, várom, hogy túljusson rajta a gyerekem, aki a világ túlsó felére megy, ott szeretne letelepedni az itthoni perspektívátlanság miatt. Még egy utolsó bíztató pillantást szeretnék felé küldeni, mielőtt teljesen eltűnik a szemem elől

Jaj, csak nehogy sírjak! Így is eléggé bizonytalanná vált a Kölyök az utolsó pár napban. Valahogy elveszett az arcáról az a magabiztos, világhódító mosoly. Egyre többször látok riadalmat a szemében a jövőtől, a bizonytalanságtól. Legalább én sugározzak Neki biztatást. De ugyan honnan is szedjem, amikor csak a fájdalom és a félelem lüktet bennem? Hisz húszegynéhány éve, amikor megszültem és a karomban tartottam, teljesen hihetetlennek tűnt, hogy egyszer ez a pillanat is elérkezik: amikor el kell engednem a kezét, amikor kiderül, hogy mindaz a gondoskodás, óvás, szeretet, felelősség, figyelem, amit belé töltöttem, képessé teszi-e arra, hogy egyedül megállja a helyét a világ túlsó felén? Őrjítő gondolatok ezek. Féltem Őt a terrorizmustól is, bár tényleg eléggé valószínűtlen, hogy pont ezt a fapados járatot robbantanák föl a terroristák, ebben a piciny országban. De akkor is… ott vannak a repülőgép-szerencsétlenségek, amikor nem terroristák robbantanak, hanem csak úgy… valamiért lezuhan egy gép. Szent Isten! Csak nehogy a negatív gondolataimmal megidézzem a bajt! Segítség! Legyen már vége ennek a napnak, csörögjön már a telefonom, hogy: Anyu, megérkeztem, itt vagyok! Minden rendben van….

Sajnos most még ettől nagyon messze állunk. Őrjítően lassan telnek a percek, néha már úgy érzem, hogy semmi nem számít, nem bírom tovább, itt fogok az óriási, fényes váróterem közepén összegörnyedni a kibírhatatlan fájdalomtól. De most még nem! Még tartani kell magamat! Hisz még lát a gyerekem, nem omolhatok össze őelőtte, nem láthatja rajtam, hogy beleőrülni készülök az elengedésébe.

– Hölgyem, Ön utazik? – kérdi a marcona biztonsági őr a fémkapu előtt.

– …nem, én nem, csak a gyerek…. – makogom könnyes szemmel.

– Kérem, akkor lépjen hátrább, innét már nem kísérheti tovább!

– …de… csak még egy kicsit…

– Kérem lépjen hátrébb, hagyja a többi utast is haladni!

A szavai türelmetlenek és kemények. Összegörnyedt vállal hátrálok. Mögöttem apró, vörösre festett hajú, középkorú hölgy várakozik. Fűzöld, méretre készített nadrágkosztüm rajta, eléggé jó minőségű, ahogy látom. Határozott arc, erős festék. Arcán a keménység felenged a szituáció láttán, megérinti a vállamat:

– Ne aggódjon… okos, nagy már ez a gyerek. Meg fogja állni a helyét az életben…

– Igen, tudom… de mégis, hisz még annyira fiatal… csak egy nagyra nőtt Kölyök… – makogom én, és már csorognak a könnyeim megállíthatatlanul, hisz a gyerek eltűnt az ajtó mögött, többé nem láthat engem.

Igen, tudom én, hogy mindenki egy kétméteres langaléta felnőttnek látja kívülről a gyerekemet, hisz felületes szemlélő mit is látna mást? Felnőtt – testben. De a lelke, a sérülékeny lelke még gyermeki, és ki fog rá vigyázni idegenben, ki fogja a rezdüléseit érzékelni, és egy-egy bíztató mondattal átsegíteni a nehézségeken?

– Majd figyelek rá az úton, jó? – mondja bíztatóan.

– Köszönöm-köszönöm-köszönöm – zokogom hátrálva.

Mégiscsak van emberség a világon, hisz ez az idegen anya észrevette rajtam azt, amit a marcona biztonsági őr nem – hogy belebolondulok a fájdalomba és az aggodalomba abban a percben, amikor végleg el kell engednem a gyerekem kezét.

Egészen leszállásig éreztem óvó, figyelő tekintetét, amivel tudta nélkül az én nagyra nőtt, langaléta Kölykömet vigyázta a felnőtté válás repülőjén.

„Angyal volt az lányom, vigyázz az emlékére.”