Tizennyolc éves voltam, úgy éreztem enyém a világ! Éppen csak leérettségiztem, ősztől várt a főiskola, de lelkemben dúlt a szabadságvágy. Fogtam a barátnőmet és irány a Balaton. Szinte a zsigereimben éreztem a közelgő szabadság mámorát… „Balatonföldvár”, olvastam végre a táblán. Ekkor még nem is sejtettem, hogy ez a hely lesz számomra a MINDEN, hogy akárhányszor meghallom majd ezt a nevet, összeszorul a torkom. A vonat végre megállt a vasútállomáson. Mélyen beleszippantottam a levegőbe. Ismerős volt az illat, de mégis más mint gyerekkoromban. Hányszor álmodoztam arról, hogy egyszer, majd ha nagy leszek egyedül veszem birtokba ezt a hatalmas vizet. Senki nem mondja meg, hogy meddig úszhatok, mikor kell haza mennem vagy, hogy  mit vegyek fel… Szinte megrészegültem a gondolattól, hogy azt csinálhatok, amit csak akarok.

Gyorsan ledobtuk a cuccainkat a szálláshelyen, felkaptuk a fürdőruhát és indulás a partra. A lábam úgy vitt lefelé a kavicsos úton mintha sose akarna megállni. Egyre izgatottabb lettem. Végre elém tárult mindaz, amiről hónapok óta álmodoztam. A napsugarak huncutul nézegették magukat a kékeszöld víztükörben. A túlsó parton a víz gyengéden ölelte magához a Tihanyi-félszigetet. A levegőben vattacukor és lángos illata keveredett. Valahonnan zene szólt.

Hirtelen azon kaptam magam, hogy lábujjaimat csiklandozzák az apró, fénylő vízcseppek. A víz szinte magába szippantott. Becsuktam a szemem és csak úsztam és úsztam. A lelkemet végtelen nyugalom járta át. Néhány percre megálltam és kinyitottam a szemem. Az égbolton leheletnyi felhők bújócskáztak a napsugarakkal. Ebben a pillanatban olyan szabadnak éreztem magam, mint még soha. Úgy tíz perc után a part felé vettem az irányt. Kint ledobtam magam a barátnőm mellé. Elnyújtóztam a takarón, élveztem, ahogy a nap sugarai végigpásztázzák a bőrömet. Már éppen kezdtem elszenderedni, amikor hirtelen valami hűvöset éreztem a testemen. Kinyitottam a szemem és egy ezüstösen csillogó kagylóhéjat pillantottam meg a hasamon. Felnéztem és akkor megláttam Őt. Magas volt és izmos. Arcán huncut mosoly ücsörgött.

– Tudod, hogy milyen nehéz ilyen szép példányt találni a Balatonban? Ezt neked kerestem! Már akkor észrevettelek, amikor megérkeztetek. Nézd csak, ott táborozunk az unokatestvéremmel, ott a tuják mellett – mutatott kicsit távolabbra.

Nem tudtam megszólalni, csak néztem az arcát. Az arcát, melyen minden oly tökéletes volt: titokzatos zöld szem, hosszú fekete szempilla, szépen ívelt szemöldök. – Istenem, milyen szép a szája is! – gondoltam magamban. Akkor, abban a pillanatban tudtam, hogy igenis létezik szerelem első látásra. Ilyet én még soha nem éreztem azelőtt! Mintha mindig is része lett volna az életemnek,csak eddig nem tudtam róla.

– Tamás – nyújtotta a kezét. – Nincs kedved újra bejönni a vízbe, gyűjthetnénk még kagylókat! Gyere, tudom hol lehet szép formájúakat találni. Itt születtem, a véremben van a Balaton!

Hirtelen megfogta a kezem és futni kezdett velem a vízbe. Úgy éreztem forog velem a világ. A szívem úgy zakatolt, mintha ki akarna ugrani a helyéről. Futottam vele egyre beljebb a Balatonba. Szinte megbabonázott. A lábaim önkéntelenül követték. Azt gondoltam, hogyha most a világ végére vinne oda is elmennék vele. Aztán hirtelen megálltunk. A fürdőzők zaja távolinak tűnt. Nem messze egy magányos, rozoga stég kandikált ki a nádasból.
Tamás ekkor lehajolt és belemarkolt a víz alatti fövenybe. Lassan felegyenesedett, tenyerében egy marék csillogó kagylóhéjat tartott.

– Ez a legszebb, ez a te kagylód – nézett mélyen a szemembe.

Képtelen voltam szabadulni a tekintetétől. Hirtelen megölelt és én biztonságban éreztem magam a karjaiban. Hosszú percekig maradtunk így. Olyan volt, mintha minden megszűnt volna létezni körülöttünk. Hallottuk egymás szívverését, lélegzetét.

Ez a csoda majdnem egy évig tartott. Szeptemberben elkezdtem a főiskolát. Szinte minden nap írtunk egymásnak. Hol Tamás utazott le hozzám, hol én hozzá. Láttam a Balatont az ősz aranyló fényében, a tél jeges csendjében és a tavasz lüktető erejében. Sokáig nem éreztük a távolság súlyát, hiszen annyira szerelmesek voltunk egymásba. Aztán a távolság mégis legyőzött minket…

Ennek már több mint húsz éve, de szinte minden apró részletére emlékszem.
Azóta valahányszor a Balatonon járok beleszippantok a levegőbe, nézem a víz felett szálló sirályokat és érzem a szívemben, hogy itthon vagyok.