Fiatal éveimet szegénységben töltöttem, mint a legtöbb háború után született gyerek. Édesapám keresetéből éltünk hárman. Szüleim Holocaust túlélőként lelki sebeket is rejtegettek. Keseregtem, amiért kukoricamorzsolással kezdődött a vasárnap, szerettem volna én is kiöltözve sétálni a barátnőkkel. Mehettem, ha már kész volt a leckém és segítettem a ház körül, a kertben. Nyáron szúnyoglakoma voltam, amikor a holdnyi kertben gazoltunk. Utáltam, mint ahogy azt is, hogy idős tanár bácsi tanított zongorázni. Ott hagyott gyakorolni, közben a virágait rendezte. Lakásunk leghidegebb szobájában meg kékre váltottak ujjaim, míg vertem a fekete-fehér billentyűket.

Kamaszkoromtól egyben kaptam az egész évi ajándékot a családtól: rövidebb külföldi utakat. Csúnyának, esetlennek éreztem magam, nehezen oldódtam fel. Viszont abban az időben mégis maga volt a csoda látni Prágát, a lengyel tengerpartot, a hajóút Bécsbe, a kárpátaljai nyaralás. Elkezdődött egy örömteli élet. Jeles érettségi után féltem elhagyni a biztonságos szülői házat, el sem mentem a főiskolai felvételire. Nem mertem vállalni egy új élet kezdésének lehetőségét, elbizonytalanodtam. Gondoltam majd később, s gyors és gépírást tanultam.

Hamarosan dolgozni kezdtem, gyakornok lettem a megyei lapnál. A főszerkesztő nem engedett újságíró iskolába, közben kórházba kerültem, így az álommunkát irodaira cseréltem. Megpróbáltam a gyorsíró tanárit, de anyagi okok miatt nem sikerült.

Munkakapcsolat közben ismertem meg a férjemet. A papíron elkészített vázlatból ő tördelte be a hirdetési oldalakat. Fél év udvarlás után egy forró júliusban feleségül vett. Nekem szóltak ugyan többen, Ágnes jobbat érdemelnél, de a szerelem öl, butit és…. Nos, későn derült ki, hogy hallgatnom kellett volna a figyelmeztetésekre.

Már a gyermekünket vártuk, amikor a délutános műszak után hazafutott, megcsókolt és így szólt: – Most elmegyünk segíteni egy kollégának bort fejteni. Ne aggódj, autóval megyünk.

Hajnalig virrasztottam, nem jött haza. Anyósom segítségét kértem – telefonja csak neki volt – hívtuk a kórházat, a rendőröket, a mentőket. Közös munkatársunk kért elnézést: sajnos mégis megkóstolták a bort és elaludtak. Férjem a délutáni találkozásunkig egy szót sem szólt, akkor is csak odavágta: hát korán hazajöttem, már világos volt. Kinevetett az aggódásom miatt.

A munkabeosztása miatt keveset volt velünk. Hétvégén segített a háztartásban. És aludt, meg ivott. Pedig képzett, tájékozott férfi volt, a rejtvényeket percek alatt megfejtette. A tv vetélkedők kérdéseinek 80 százalékára tudta a választ. Nyaralásunk a balatoni házikónk folyamatos építgetése volt, ott nem számított, hogy iszik. Közben felmerült a külön költözés lehetősége. Velünk maradt, mert beteg lettem.

A „vetélytársak” bor-sör, röviditalok állandó lakótársaink voltak. Szekrénybe elrejtve vagy láthatóan a kamrában. Könyörögtem, hisztiztem, fenyegetőztem. Voltak rövidebb-hosszabb szünetek. Akupunktúrára járt, szakember segített. Mégsem tudta letenni a poharat. Feladtam az elveimet, a reményeimet, elfogadtam az örömtelen életet. A fiamat óvtam, amennyire lehetett. Ma már két diplomás, sikeres, háromgyerekes apuka.

A férjem egy vállalati rendezvényen nagyon megalázott. Akkor besokalltam, s közöltem, tényleg vége. A gyermekünk zsarolása miatt meginogtam. Később kiderült, hogy mellrákos vagyok. Súlyos műtétek következtek. Egy újabb életkezdés várt rám, küzdés, fogcsikorgatós küzdelem a gyógyulásért! Nagy harc volt, de megérte!

2005 őszén a gyerekekkel, unokákkal töltöttünk egy hetet. Elvonási tünetek jelentkeztek. Morgott, olvasott, s kijárt az udvarra cigizni, a kicsikkel alig foglalkozott. Két hónappal később diagnosztizálták nála az operálhatatlan tüdőrákot.. Kemo, sugár, áttétek….. Nyolc hónapig éjjel-nappal ápoltam. Olvasztott fagyi, szőlő, meg némi leves, amit le tudott nyelni. Jeges borogatás az egész testére. Száradó, nyirkos lepedők párolgása, fojtogató, nehéz szag. Tombol a nyár, mi meg vacogunk, remegünk. Ő a kibírhatatlan fájdalomtól, én a rám váró megpróbáltatásoktól. 64 évesen temettük.

Nekem ezt az életet szánta a sors? Betegségek, műtétek, kilátástalanság. A boldogságot csak az unokák jelentik. Miért tűrtem 33 évig a megaláztatást, a szenvedést, a kiabálást, a veszekedést? Mert szerettem, bár már öt éve ég a gyertya érte. A fényképe előtt pislákoló mécses lángjába bámulok. Beszívom a Zoltántól kapott rózsa illatát.

ZOLTÁN!
Zoltán utónevű az onkológusom és a sebész, ők mentették meg az életemet. Fiatal szomszédom, aki tanított internetezni, a barátságával mentőkötelet nyújtott, kihúzott a mély depresszióból, bevont baráti a társaságába: Zoli.
S most Ő! Kedves, udvarias, igazi úriember. Külföldön élő lánya „hozott össze” bennünket. Ismerkedünk, programokat szervezünk. Véletlenek nincsenek. Most merre vezet az utam?

Hányadik esély, hányadik életem kezdődik?