Ujjtörés tesi órán, az első bringázás során felhorzsolt térd, amikor mezítláb szaladgálva egy méh fullánkja a talpamba állt, és persze az első szerelem; mindegyik fájdalmas emlék. Bár egyik sem volt kellemes, de mivel mindegyiknél az első alkalomról beszélhetünk, örökre az emlékezetembe égett. Az évek múltán is élesen felderengő emlék hasznos is lehet, hiszen mindig emlékeztet és óvva int az ismétléstől. De vannak, akik csak próbálnak másodszorra már nem leesni az adott kerékpárról. Talán az a legrosszabb, amikor utólag bánjuk meg, hogy nem játszottunk régen a tesi órán, féltünk felülni a kerékpárra és nem próbáltuk ki a csupasz lábakkal szaladgálás élményét. De a legrosszabb, hogy nem hagytuk kiteljesedni a szerelmet.

A fiú egyik napról a másikra kezdte kimutatni az érzéseit irántam. Még csak a negyedik osztályban koptattuk a padokat, de már akkor találkoznom kellett a szerelem mibenlétével. Érett alsósként kinevettem a hódolómat és próbáltam minél távolabb kerülni az érdeklődésétől. De ahogy telt-múlt az idő, lassan én is érezni kezdtem azt, amitől addig pánikszerűen menekültem. Már nem csak egy idegesítő osztálytársként tekintettem a fiúra, Bécire. Napról-napra egyre több dolog tetszett benne. Tetszett az irántam érzett rajongása, de főleg a nagy barna, mindig csillogó szemei. Egyre jobban beleszerettem és ő is belém, de egyikünk se merte megtenni az első lépést a másik felé, ami egy kézfogás, arcon puszilás, vagy az együtt járás lehetőségének felajánlása lett volna.

Aztán Béci megunta, hogy hiába szeret, a kapcsolatunk mégsem lép előre, elkezdett kételkedni az érzéseimben. A tanév utolsó, napközis tanulószobája előtt, odajött hozzám és megkérdezte, hogy valóban szeretem-e. Ennyire közel még sose állt hozzám, éreztem az illatát, szemei még igézőbbek voltak, és bár sírni tudtam volna annyira szerettem, csak egy rövid igent sikerült kinyögnöm, de azt is elnevetve. Természetesen nem vett komolyan, nem lányos zavarnak értékelte a viselkedésemet, hanem félvállról odavetett, cinikus válasznak. Eltelt a vakáció. Egész nyáron ostoroztam magam a válaszom miatt és elterveztem, szeptemberben mindent jóváteszek. Az első nap a tanító néni elmondta, hogy két diák másik iskolában folytatja a tanulmányait, és az egyik az ő neve volt. Teljesen összeomlottam, soha nem tapasztalt bűntudatot éreztem. Ettől a naptól kezdve már semmi sem volt ugyanaz.

Középiskolába kerültem, szerelmes lettem egy fiúba, sokáig együtt voltunk.
Később azonban kiderült, hogy sokszor megcsalt, nem voltak őszinték az irántam mutatott érzései. Utána több kapcsolatom is volt, de mindegyik csalódással végződött. Ám a remény még mindig élt bennem az igaz szerelmet illetően, hittem, hogy Bécivel egyszer újra találkozni fogunk és akkor ő lesz a tökéletes párom. Minden kapcsolatom lezárását követően rá gondoltam, hogy nála jobban soha nem fog senki szeretni, és én sem, egyetlen fiút sem.

A sors végül úgy hozta, hogy valóban találkoztunk. Többször összefutottunk beszélgetni, sétálni, filmet nézni. A szívem az első pillanattól az utolsóig minden alkalommal kétszer gyorsabban vert, már nem csak a szép barna szemeit akartam nézni és az illatát akartam érezni. Tetszett minden porcikája: az ajkai, az izmos teste, a szép sima bőre, a férfias hangja. Soha egyetlen férfi sem kaphatta meg tőlem könnyen, amit akart, de nála ez sem érdekelt. Nem akartam újra elkövetni a régi hibámat, hogy várok, hogy halogatom a döntést. Azonnal mindent át akartam vele élni, hogy később – bárhogy alakul is – ne bánkódhassak a „Mi lett volna, ha…” kezdetű mondatokon.

Egy hónapig minden nap találkoztunk. Mindent megtettem, hogy a legtökéletesebb nőt lássa bennem. A kedvenc süteményeitől kezdve, a kedvenc filmjein át, a legintimebb vágyaiig, mindent meg akartam adni neki. De a hónap vége felé közeledve, egyre többször mondta le találkáinkat és egyre gyakrabban beszélt egy nemrég véget ért, hosszú kapcsolatáról. Közben abban reménykedtem, hogy az idő múlásával ráébred, hogy egyedül én kellek neki. Megértően, hirtelen csak baráti szerepkörre váltva is kiálltam mellette. Aztán egy nap MSN-en közölte, hogy újra összejött az exével. Rettenetes szomorúságot éreztem. Tizenkét év elteltével ugyanúgy szerettem, mint akkor, az általános iskolában. Később a szomorúság átváltott dühbe. Haragudtam rá, amiért kihasznált, hiszen mindvégig a volt barátnőjét szerette és hiányolta. Émelyítő volt, ha rá gondoltam, hogy minden érzésemet megosztottam vele, elmondtam neki, amit senkinek, hogy valahol legbelül mindig őt hiányoltam az életemből.

A viszontlátás óta eltelt egy év. Már nincs lelkiismeret-furdalásom. A helyét valami megfoghatatlan üresség vette át. Rájöttem, hogy ez a férfi nem csak a bizalmamat játszotta el. Elvette tőlem a reményt. Minden csalódás után ott volt bennem a gondolat, hogy létezik kölcsönös, igaz szerelem. A jövőképem irreálisan reális. Reménykedem egy időgép feltalálásában, hogy a múltba visszatérve határozottabban mondhassam el azt az igent, de egy fehér lovon érkező herceg elől sem zárkózom el. És őszintén remélem, hogy a következő életemben nem sújt le rám a karma karma, és az igaz szerelmet nem alsósként hozza majd el az életembe…