Kővé dermedt. Ment lefelé a gimi lépcsőjén, vékony, magas, göndör, szőke haj. Nem tudta levenni róla a szemét, mozdulni sem tudott, miközben az motoszkált a fejében, nehogy észrevegye valaki, hogy így bámulja ezt a fiút. Azután lassan eltűnt a lépcsőfordulóban. Ilyen nincs, csak látomás volt. Kezdett magához térni, de még mindig a hatása alatt volt. Valaki meglökte a könyökét, a barátnője volt.

– Mi van? Mi történt? Megyünk már?

Ez visszatérítette a valóságba, de a kép ott maradt a fejében. Este miután lekapcsolta a nővére a lámpát a szobájukban, becsukta a szemét és próbálta felidézni.

– Gyönyörű – gondolta, pedig nem is emlékezett tisztán az arcára. Képtelen volt másra gondolni, nem ment semmi, a tanulás is nehezen, az órákon csak rá gondolt. Vajon látja-e megint újra? Hányadikos lehet? Aztán két nap múlva szembejött a folyósón, de őt észre sem vette. Elállt a lélegzete, fuldoklott. Ez nem lehet! Nem szerethet bele valakibe, akit nem is ismer… De nem tudott nem gondolni rá, csak kóválygott, ténfergett, a barátnője állandóan kérdezgette, hogy mi baja?

– Rendben van otthon minden?
– Persze – felelte.

De semmi sem volt rendben. Sehol, otthon sem, a suliban sem. Mit csináljon? Elmondja neki? Aztán nem bírta tovább, végre rászánta magát és elmesélte a semmit – a mindent – amit érzett. A barátnő kikerekedett, csodálkozó szemekkel nézett rá.

– Meg kell tudnunk, hogy kicsoda, melyik osztályba jár! – mondta fellelkesülten az előtte álló feladattól. Már másnap rohanva érkezett

– Bakó Attilának hívják, kiderítettem – és mosolygott. – 4.b. angol tagozat.

A szíve tele lett reménnyel, nem is értette miért. Tudja a nevét. Délután csak ült a lecke felett, miközben a fiú nevét ismételgette magában. Kezébe vette a ceruzáját, és lassan, gyöngybetűkkel a könyv felső sarkába írta: “Szeretlek Attila.” Azután a következő oldalra is, majd végül már majdnem leírta mindegyikre, amikor érezte, hogy valaki áll a háta mögött. A nővére nézte, hogy mit csinál.

– Ki az az Attila? – kérdezte, és ki akarta kapni a könyvet a kezéből, de ő nem engedte.
– Megmondalak anyunak, kicsi vagy te még ehhez! – és azzal kirohant a szobából.

Egy óra múlva a mamája hazaérkezett a fodrásztól.

– Azonnal hozd ide a földrajzkönyvedet! – mondta.
Elfehéredett, jéggé dermedt, a vér is meghűlt az ereiben, de már késő volt, nem lehetett kiradírozni.
– Nem találom – felelte.
– Akkor keresd! – hallotta az anyja rideg hangját.
A nővére mosolyogva állt a szoba szögletében.
– Ott van az asztalod alatt – vetette oda.
Összeszorult a gyomra, lehajtotta a fejét, amíg az anyja a könyvet nézte.

– Ki az az Attila? – nézett rá hűvös tekintettel.
Nem volt képes válaszolni. Mit mondjon, hiszen senki, nem tudja, nem történt semmi.
– Azonnal mond meg, ki az! Tudni akarom!
Egyetlen hang sem jött ki a torkán, csak arra figyelt, hogy a könnyek ne csorduljanak ki a szeméből. Nem, soha sem fogja elmondani, nem fog mondani nekik semmit.

– Be fogok menni az iskolába! – hallotta újra a kiabáló hangot.
– Jaj, csak azt ne! – gondolta.

De nem ment, nem beszéltek többet róla. Ő pedig sorra átsatírozta a könyv lapjain azt a bizonyos mondatot. Próbálta elfelejteni a fiút, de nem ment, egyre többet látta, és egyszer rá is nézett, talán mosolygott is. Vajon ő is tetszik neki? Az nem lehet, ő elsős, és nem szép. Még soha senki sem mondta azt se ugyan, hogy csúnya, de látja, amikor belenéz a tükörbe. Túl vékony, a karjai hosszúak, esetlen, kék szem, hosszú szőke haj. A szája is túl vastag, az orra meg kicsi. Jó tanuló, de az nem számít. A nővére nagyon szép, csinos, barna haj, barna szem, teljesen más, mint ő, és nőies, odavannak érte a fiúk. El kell felejtenie. A barátnőjét azonban nem hagyta nyugodni a dolog.

– Írjunk neki egy sms-t vagy e-mailt, hogy meg akarsz vele ismerkedni – mondta.
– Őrültség – felelte. – Honnan tudná, hogy ki vagyok?
– Akkor levelet. Valamit tennünk kell, nem álmodozhatsz egész életedben.

És megírták, de nem merték odaadni. Tervezgették, hogy hogyan csinálják. Már ez is jó volt, legalább valami remény, jobb annál, mint csak nézni, várni minden nap, hogy megjelenik-e. Végül a barátnő döntött.

– Nincs mese, ha egyedül lesz, odamész hozzá és odaadod neki a levelet.
Várták az alkalmas pillanatot, és el is jött. Ott állt a csendes folyosón egyedül, nem volt körülötte senki.

– Most menj! – lökte arrébb a barátnő.

Elindult felé. A lábai, mintha ólomból lettek volna. Megállt előtte, a levelet a kezében tartotta. A fiú kérdő tekintettel nézett rá.

– Neked – jött ki az alig hallható hang a torkán.
– Nekem? – kérdezte vissza.

Bólintott, és a kezébe adta a borítékot. A napok nehezen múltak, a kő még mindig ott volt a gyomrában. Biztos nem lesz belőle semmi, gondolta. Aztán egyszercsak jött felé, amikor meglátta érezte, hogy a szíve majd kiugrik a helyéből. A fiú kedvesen megállt előtte és azt mondta.

– Nem. Bocs, ne haragudj!