Ebben a szerkóban olyan idegennek érzem magam mindig, mintha egy másik nő lennék. Nem az a jókislány, aki vagyok. Annyira tű az a cipő, olyan kegyetlen, mint Sharon Stone jégvágója az Elemi ösztönben. Ahányszor a lábfejemre téved a tekintetem, mindannyiszor ijedten hátrahőkölök, jesszusom, ki ez ?!
Ki az ördög bújt a lábamba?
De szép, kerek, hatékony munkanapom volt, és végre hazaindultam. A belvárosban a kedvenc zöldségesemhez még beugrottam. Csurig autó a tér, parkolóhely sehol. Egy tábla mellett csupán, amely a megállást tiltja, a várakozást azonban nem. Alkudozni kezdtem a sorssal: én olyan jókislány vagyok. Szabálykövető. Rendes parkolódíj- és adó fizető. Maximum tíz perc alatt bevásárolok. Jegyet váltottam, és zöld filctollal kiírtam egy cetlire a kocsim ablakába:
Kedves parkolóőr!
Retket veszek és uborkát az utca végében a zöldségesnél, tíz perc múlva itt vagyok. Kérem, ne büntessen meg.
Kicsattanóan piros paradicsomot, kígyónyi uborkát, harsogó retekcsomókat vettem.
A kocsin egy piros cédula várt. Tilosban parkoltam. Nesze neked, jókislány. Hát, ez nem jött be. Büntetést fogok fizetni.
Aztán megláttam a lényeget: a piros, ormótlan kerékbilincset a kisautómon. A csatolt jegyzőkönyv szerint pontosan három perce végeztek a felrakásával. Alig láttam a dühtől a kerékbilincs-társasjáték használati utasítását.
Ha a postán befizeted a büntetést, és a csekket elfaxolod vagy személyesen elviszed a legközelebbi közlekedési anyámkínjához, előrébb léphetsz egy mezővel.
4. 55 perckor értem a kerékbilincs-ügyfélszolgálathoz. Ötig van munkaidő. Eljátszottam a gondolattal, hogy egy vadnyugati mozdulattal berúgom az ajtajukat. De rács volt rajta. A kis ablakhoz, amelyen keresztül beszélni lehetett velük, le kellett hajolnom. Benéztem, és a szűk helyiségben dobozba zárt, szürke arcú, fénytelen tekintetű embereket láttam.
– Mikor szedik le a bilincset? – kérdeztem.
Az egyik dobozlakó így szólt: hát, a munkaidő, az ugye öt perc múlva lejár… majd meglátjuk. Visszagyalogoltam a kocsimhoz.
Egy órát vártam. Esett az eső, és fáztam. Csatakos volt a könnyű kis muszliningem, a hajam nedvesen lógott a szemembe. A rohadt tűorrúban merevre zsibbadt a lábfejem.
És akkor, megláttam őt. Kiszállt a koszkék furgonjából, magas volt, fekete hajú, kreol bőrű, izmos és olajos volt az overallja. Döntöttem.
Ez a bilincs, meg a tűsarkúm, meg az eső együtt. Ők tehettek róla. Magamtól ilyen eszembe nem jutott volna.
– Maga rakta rá? – kérdeztem, szelíden. A bilincses férfi bólintott.
– Látta a szélvédőn a cédulát? – kérdeztem.
– Látta, a közlekedési táblát, hölgyem? – kérdezett vissza keményen.
– Látta, hogy öt percen belül visszaértem volna?
Látta a táblát?
Látta a cédulámat?
Közben szedte lefelé a bilincset. Aztán felegyenesedett. Belenéztem a szemébe. Két szép kék. Vészesen közel álltunk egymáshoz. Ekkor így szóltam:
Egy magatehetetlen autót megbilincselni nem nagy ügy. Próbálta volna rám tenni azt a bilincset. – és nem vettem le róla a tekintetemet. Állta.
Sőt. Közelebb lépett.
Magára? Bilincset? – kérdezte, fojtott hangon.
Rám. Tartozik nekem. Elcseszte a napomat.
El? – kérdezte.
El. – feleltem.
Erre feldobott a motorháztetőmre, pont mint a filmekben, lábaimmal átkulcsoltam a derekát, letéptem az overállját, és orbitálisat kufircoltunk, este hatkor, a budapesti Liszt Ferenc téren.
A kiérkező közegek által kirótt közszemérem-sértési bírságot természetesen ő állta.
– A vendégem volt. – mondta kedvesen, amikor lesegített a motorháztetőről.
Pedig sokkal többe került, mint a bilincs. Egy úriember.
© 2009 Rácz Zsuzsa
